Talán elgondolkodott már azon, hogy mikor (és miért) került be a szótárunkba a „throuple” [kiegyensúlyozott, konszenzusos és elkötelezett kapcsolat három ember között. A szerk.] kifejezés. Talán belebotlottál a More: A Memoir of Open Marriage [Egy emlékirat a nyitott házasságról] című bestsellerbe, vagy a Peacock „Couple to Throuple” új valóságshow-jára, vagy a poliamória-cikkekre a The New York Times, a BBC vagy a Wall Street Journal felületein.

A poliamória témája hirtelen úgy tűnik, hogy mindenhol jelen van. A gyakorlat talán elterjedtebb, mint azt a legtöbben gondolnák: a 30 év alatti amerikai felnőttek többsége tavaly azt mondta a Pew Kutatási Központnak, hogy a nyitott házasságok elfogadhatóak, míg egy 2023-as YouGov-felmérés szerint nagyjából minden nyolcadik amerikai azt állítja, hogy a partnere engedélyével már folytatott szexuális tevékenységet a saját kapcsolatán kívül.

A poliamória hívei azzal érvelnek, hogy a monogámia nem természetes, hanem inkább frusztrál és korlátozza örömeinket és szabadságunkat. Ennek a nézetnek van némi alapja az evolúciós pszichológiában, de nem mondja el az egész emberi történetet. Az evolúció ellentmondásban hagyott bennünket, tele egymással versengő vágyakkal a promiszkuitás, de a hűség iránt is.

Az evolúciós, történelmi és társadalmi feljegyzések teljes körű olvasása sötét következményeket mutat – kezdve a családon belüli erőszak növekedésével -, ha a poliamória a 20-as évek hóbortjából társadalmi normává válik.

Az evolúciós keretben a promiszkuitás könnyen megmagyarázható. Egy fejlődő férfi, aki sok nőt teherbe ejt, jelentős előnyöket élvezne a genetikai vonalának meghosszabbításában. De mi a helyzet a monogámiával? Ez egy szokatlan helyzet az emlősök között: csak 3-5%-uk monogám. Hogyan alakult ki tehát az emberekben a monogámia képessége?

A kétlábúvá válás ötmillió évvel ezelőtt felszabadította őseinket arra, hogy kézzel építsenek és kezeljenek szerszámokat. Ez növelte az intelligencia és az alkalmazkodóképesség evolúciós jelentőségét, mivel lehetővé tette az emberek számára, hogy ezeket az eszközöket egyre kreatívabb módon használják, növelve ezzel túlélési esélyeiket. Ehhez azonban túl nagy agyra volt szükség, hogy a kétlábúak szülőcsatornáján átférjen. A természet megoldása? Olyan agy, amely a születés után is tovább fejlődik és növekedik, lehetővé téve az emberek számára, hogy figyelemre méltóan intelligens és alkalmazkodóképes utódokat hozzanak létre.

Ez egy másik problémát is okozott: az emberi csecsemők folyamatos gondoskodást és figyelmet igényelnek, így az anyának nem marad elég ideje és energiája az élelemgyűjtésre vagy a ragadozók elleni védekezésre. Segítségre volt szüksége. Az apáknak volt a legfőbb érdeke a gyermek túlélése, ezért több időt és energiát fektettek gyermekeikbe. Ez segített megteremteni a hosszú távú monogámia alapjait. Ehhez kapcsolódóan a hűség is egyre fontosabbá vált, mert létfontosságú volt, hogy a férfi bízzon abban, hogy a gyermek, akinek a felnevelésében segít, az övé.

A házasság és a monogámia növelte a férfi apaságába vetett bizalmát.

Ezért meglepő módon mind a promiszkuitásnak, mind a hűségnek mély evolúciós gyökerei vannak. Nicholas Christakis, a Yale szociológusa arra a következtetésre jutott, hogy az embereknek e tekintetben alapvetően ellentétes vágyaik vannak:

a partner birtoklása [hűség] és a több partnerre való törekvés [promiszkuitás]. Nehéz ezeket a látszólag egymásnak ellentmondó impulzusokat egyazon csoportba sorolni, és valójában csak két lehetőség van… A társadalmak intézményesen nem tudják mindkettőt kielégíteni.1

Az emberi társadalom hosszú íve a monogámia felé a közelmúltbeli evolúciós és kulturális fejlődésünkön keresztül jelentős előnyökkel járt, beleértve a nemi erőszak, a gyilkosság, a rablás, a támadás és az abúzusok csökkenését. E társadalmi előnyök egyik fontos módja a féltékenység és a szexuális indíttatású erőszak csökkenése.

David Buss pszichológiaprofesszor, aki könyvet írt a szexuális féltékenységről, ezt „talán a legpusztítóbb érzelemnek nevezte, ami az emberi agyban lakozik”. Ahogy Buss és mások kimutatták, a szexuális féltékenység a romantikus partnerek közötti gyilkosságok vezető oka világszerte. . Ez a „»párvadászok« – betolakodók, akik megpróbálják elcsábítani a partnereinket – közötti egy az egyben elkövetett gyilkosságok egyik fő forrása is.”

Abból kiindulva, ahogyan a természet alakította a pszichológiánkat, szinte elkerülhetetlen, hogy a hűtlenség féltékenységet és haragot váltson ki az emberekben. Már az is pszichológiai szorongást, fokozott szívverést, izomfeszültséget és izzadást vált ki, ha elképzeljük a romantikus partnert egy másik karjaiban, amint azt kísérletek bizonyították.

A csimpánzok elrettentő példát mutatnak. Bár a poliamória hívei gyorsan rámutatnak arra, hogy a csimpánzok válogatás nélkül szexelnek, talán nem említik meg azt a tényt, hogy a nőstény csimpánzok 100%-a megtapasztalja a családon belüli erőszak megfelelőjét. Ezek a tények nem függetlenek egymástól. A csimpánzok erőszakosságáról szóló egyik tanulmányban „úgy tűnt, hogy a legtöbb agresszió … a nőstények ellen irányul, hogy megakadályozza őket abban, hogy más hímekkel párosodjanak”. Dr. Martin Muller, a tanulmányt végző orvos hozzátette: „A hímek alapvetően megpróbálják a nőstényeket kizárólagos párzási kapcsolatokra rákényszeríteni”.

A poliamória normalizálása az emberek számára előre láthatóan több családon belüli erőszakot, sőt gyilkosságot is eredményezne. És ahogy a múltbeli kulturális változások esetében, a társadalmi-gazdasági ranglétra legalsó fokán állók viselnék a negatív következmények fő terhét.

Az emberi természet egy kicsit olyan, mint a sakk. Sokféleképpen játszódhat le, de vannak kemény és gyors szabályok: a bástyák soha nem mozoghatnak átlósan. Így van ez az emberi kultúrával is. Nagyon sokféle lehet, de vannak abszolút szabályok. Az egyik szabály úgy tűnik az, hogy a szexuális promiszkuitás szinte elkerülhetetlenül erős féltékenységgel – sőt erőszakkal – jár.

Dr. Samuel T. Wilkinson a Yale School of Medicine pszichiátria docense és a Yale Depresszió-kutatási Program társigazgatója.

A szerkesztő megjegyzése: Ez a tanulmány Dr. Wilkinson Purpose: What Evolution and Human Nature Imply About the Meaning of Our Existence [Cél: Mit sugall az evolúció és az emberi természet létezésünk értelméről] című új könyvéből származik.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. augusztus 20.