Úgy tűnik, hogy a mai szülők minden eddiginél kockázatkerülőbbek, amikor gyermekeik játékáról van szó. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy garantáljuk, hogy gyermekeinknek még csak a térdét se érje karcolás. A kockázatkerülés vallását tanítják nekünk, amelyben a tétovázás óvatosság, a tétlenség pedig nemes dolog. Senki sem tanít minket a kockázat kezelésére; inkább arra vagyunk kulturálisan felkészítve, hogy kiiktassuk a kockázatot. Nem törődve azzal, hogy amit kockázatosnak tartunk, az talán nem is az: eltúlozzuk a statisztikák szerint minimális kockázatokat (például a gyermekrablást), mégis életünk nagy részét ezek elkerülése köré szervezzük.

A helikopter-szülőség csak egy példa a kockázatkerülés kulturális hajlamára, amely messze túlmutat a gyermekjátékokon. Dr. Jean Twenge iGen című könyvében azt tárgyalja, hogy a kockázatkerülés hogyan súlyosbította a fiatalok mentális egészségügyi válságát. A mai serdülők látszólag mindent megtesznek, hogy elkerüljék a kockázatot és a veszélyt, és nem csupán a fizikai sérülések elkerülésére törekszenek, hanem valami olyanra, amit Twenge „érzelmi biztonságnak” nevez. Természetesen az érzelmi sebek elkerülésének vágya önvédelemre és elszigetelődésre készteti az embert, ami tovább fokozza a magányt, amely már most is sújtja ezt az új generációt. Ez viszont még nagyobb elszigetelődéshez és magányhoz vezet, egy olyan testtartáshoz, amely nagyon keveset tesz az egészséges kockázatvállalás képességének növeléséért. Twenge kérdéseket tesz fel:

Miért nem vezetett a biztonság növekedése a kockázatvállalók generációjához – olyan gyerekekhez, akik biztonságban érzik magukat, és így képesek kockázatot vállalni? Röviden: az emberi elme nem így működik. Általában az emberek úgy győzik le a félelmeiket, hogy szembesülnek azokkal, nem pedig úgy, hogy elbújnak előlük.

Twenge a továbbiakban kifejti, hogy a fóbiák leghatékonyabb kezelése az, ha az illető fokozatosan és többször kiteszi magát annak a dolognak, ami a szorongását okozza. Azt mondja: „Ilyen tapasztalatok nélkül a félelem megmarad”. Szerinte ez a legújabb generáció egyik meghatározó jellemzője: nincs kitettség. Csak elkerülés van.

A szülők szerepe ennek a patológiának az állandósításában tagadhatatlan. Megszállottan igyekszünk olyan gyermekkort kialakítani a gyerekeink számára, amely mentes minden kellemetlenségtől, fájdalomtól és szomorúságtól. És ahogy Twenge és mások találóan rámutatnak, ez nem eredményezett boldogabb gyerekeket.

A szívfájdalom, a sérülés, a betegség, a csalódás és a kudarc kockázata elengedhetetlen ahhoz, hogy gyermekeinkből érzelmileg erős, rugalmas emberekké formálódjanak. Megfosztjuk gyermekeinket ettől a szükséges, bár fájdalmas finomodási folyamattól.

Kockázatkerülés és hamis óvatosság

Twenge és mások kutatásai világosan rámutatnak az egyik problémára, hogy kultúránk nem kínálja az egészséges kockázatvállalás modelljeit. Ha valamit, akkor a kockázatkerülő egyéneket a középosztálybeli Amerika felértékeli. A kockázatkerülést az óvatosság egyik formájának tekintjük.

A valamit-meg-nem tenni lett az új hősiesség. Könnyű példákat találni: helyeslően bólogatunk azokra, akik értelmes állást vállalnak, elhalasztják a gyermekvállalást, amíg nem halmoznak fel egy tekintélyes fészekaljat, vagy biztosítják a megfelelő irányítószám alá tartozó házat.

Ezek közül egyik sem rossz dolog. De amit korábban személyes döntés kérdésének tekintettünk, az mára általánosan alkalmazott és kulturálisan jutalmazott normává vált. Ezt a kulturális tudatosságot végül annyira magunkba szívjuk, hogy egyre nehezebb lesz kiszakadni belőle. Ha így teszünk, akkor hagyhatjuk, hogy ez a kulturális nyomás kiszorítsa a saját képességünket arra, hogy megértsük, milyen a jó élet számunkra, a családunk, a gyermekeink számára. Így azt utánozzuk, amit másoktól látunk, amit következetesen jutalmazva, dicsérve és megerősítve látunk.

Más szóval, amit erényesnek látunk, az valójában a hamis óvatosság egy formája.

A kockázatkerülésnek ez a hamis erénye annyira meggyökerezett, hogy kollektíven és egyénileg már nem tudjuk megkülönböztetni a jó, egészséges, jól megfontolt kockázatot a meggondolatlan kockázattól. Teljesen elvesztettük megkülönböztetni, hogy mely kockázatokat érdemes vállalni, és melyeket jobb elkerülni. És a jó modellek száma is elenyészően kevés.

Nincs minden veszve. Vannak szubkultúrák, amelyek elkezdték felvállalni a kockázatot, bár még mindig kisebbségben vannak. Az egyik példa erre az úgynevezett szabad szülői mozgalom, amely lázadás a mozgásszegény, képernyőmániás gyermekkor ellen, és arra szólít fel, hogy engedjük szabadon a gyerekeket, hogy kockázatos, felügyelet nélküli játékban vegyenek részt. És vannak olyanok is, akik maximalisták, amikor a gyermekvállalásról van szó, ami tagadhatatlanul kockázatos és merész lépés egy olyan világban, ahol a születési ráták folyamatosan csökkennek. Catherine Pakaluk közgazdász például olyan főiskolai végzettségű nők életét mutatja be, akik úgy döntöttek, hogy öt vagy több gyermeket vállalnak, és ezzel szüneteltetik, sőt lemondanak karrierjükről, hobbijaikról és személyes szabadságukról.

A növekvő kockázattűrés bizonyítékát látom a környezetemben is: a házaspár, akik nem biztosak abban, hogy el tudnak tartani egy családot egy rezidens orvos jövedelméből, de mégis úgy döntenek, hogy nyitottak az életre; a fiatal apa, aki a nagyvárosi magasabb fizetést a szülővárosában élő család közelségéért cseréli el; a család, amely arra költi a pénzt, amivel talán nem rendelkezik, hogy bőségesen nagylelkű legyen valaki máshoz, akinek a szükségletei messze meghaladják az övékét.

Mindezek a cselekedetek sértőnek tűnnek a közöttünk élő kockázatkerülők számára, pedig ez az emberi élet lüktető szíve – az otthon, a család és a közösség. Mindháromnak a táplálása szükségszerűen megköveteli az irányítás bizonyos fokú átengedését.

Másokat beengedni az életünkbe azt jelenti, hogy mindenféle kockázatot elfogadunk. És minél jobban bele tudjuk mélyíteni magunkat az ilyen gondolkodásba, az ilyen életmódokba, annál kellemesebbnek fogjuk érezni.

Egy út előrefelé?

Az ilyen típusú, megfontolt kockázatvállalás ösztönzése és az ehhez szükséges megkülönböztető képesség elősegítése azonban jelentős változást igényel a kockázattűrésről alkotott felfogásunkban. Mindenekelőtt meg kell változtatnunk a kockázatról való gondolkodásmódunkat. Ez azt jelenti, hogy lehetővé kell tennünk, hogy elviseljük, vagy akár be is hívjuk a kellemetlenségeket.

Ehhez némi önvizsgálatra van szükség, amely a saját megkülönböztető képességünk erősítésére összpontosít, ahelyett, hogy azonnal a felbérelt szakemberek falanxához rohannánk, akiket azért vettünk fel, hogy segítsenek nekünk a döntések meghozatalában. Igaz, sok esetben egy terapeuta vagy lelki vezető bölcs tanácsa hasznos lehet. De ez nem helyettesítheti a saját, független képességünket, hogy jól érveljünk, hogy rendezett döntéseket hozzunk.

Sokat tehetünk azért, hogy növeljük a kockázattűrő képességünket. Mielőtt például azonnal elvetnénk egy ötletet vagy elfojtanánk egy bizonyos vágyat, megkérdezhetjük: de mi van, ha? Különösen a házasság és a család kontextusában a kulturális árral szemben úszni kockázatosnak tűnhet, ugyanakkor bővítheti a kellemetlenségekre és örömre való képességünket.

Mi lenne, ha fiatalabban házasodnánk, mint a legtöbben, még a karrierünk beindulása előtt, ahelyett, hogy megvárnánk, amíg megalapozzuk magunkat a vállalati világban? Mi lenne, ha visszaköltöznél a szülővárosodba, hogy körülvehesd magad a családdal és a közösséggel, még ha ez korlátozza is a karrierlehetőségeket? Mi lenne, ha karriert váltanál, hogy a növekvő családnak is helyet adj? Mi lenne, ha még egy gyermeket vállalnál, még akkor is, ha úgy gondolod, hogy „ennyi volt”?

Intézményi szinten is van még mit javítani. Hogyan nézne ki például, ha az oktatási intézmények arra ösztönöznék a diákokat, hogy a családi életre és a piacra való felkészülésre is gondoljanak? Ha például egy „gyakorlatiasabb” szak helyett egy bölcsészettudományi szakot választasz, azt kockázatosnak lehet címkézni, különösen az egyre élesedő munkaerőpiacon. De sok esetben ez elegendő teret hagyhatna a diákoknak arra, hogy olyan munkát végezzenek, amit értelmesnek találnak (nem csak gazdaságilag életképesnek), és egész személyiséggé formálják magukat.

A munkahelyeken pedig a munkáltatók sokkal többet tehetnének az úgynevezett „anyasági büntetés” mérsékléséért, amely abból ered, hogy a nők a gyermekvállalás után szabadságot vesznek ki (ami szintén kockázatos lépés, különösen a szakmával rendelkező vagy felsőfokú végzettségű nők esetében).

A kockázatok elengedhetetlenek az emberi boldoguláshoz. Azáltal, hogy kimért kockázatokat vállalunk – a józan eszünket, a pénzügyi stabilitásunkat, a vélt biztonságunkat illetően -, felfedezzük a kényelmetlenségek elviselésére való képességünk határait, ami lehetővé teszi számunkra, hogy másokkal törődjünk. Ily módon a rendezett kockázatvállalás alapvetően másokra irányul. Kockáztatjuk a fizikai és mentális egészségünket például azzal, hogy babát fogadunk, vagy hogy gondoskodunk egy beteg vagy idősödő családtagról. Pénzügyi fizetőképességünket kockáztatjuk, amikor úgy döntünk, hogy egy időre (vagy határozatlan időre) lemondunk a fizetett munkáról, hogy gondoskodjunk a gyermekekről vagy más eltartottakról.

A büszkeségünk sérülését kockáztatjuk azzal, hogy megpróbálunk helyrehozni egy megromlott kapcsolatot, vagy politikai vagy ideológiai ellentéteken átnyúlva barátságot kötni. És az ilyen kockázatok elkerülése révén még jobban visszahúzódunk saját önző kényelmünk keretei közé. Lehet, hogy ott érzelmileg és egyébként is biztonságban vagyunk, de elviselhetetlenül magányosak is leszünk.

Itt az ideje tehát feltűrni az ingujjunkat és kinyitni az ajtót az előtt, amit talán ösztönösen kerülünk, de ami az életet tartósan jóvá, felbecsülhetetlenül értékessé teszi.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. június 11.