Devorah Goldman szerkesztő interjúja Dr. Miriam Grossmann gyermek- és ifjúsági pszichiáter szakorvossal. Dr. Grossman új könyve, a Lost in Trans Nation: A Child Psychiatrist’s Guide Out of the Madness (Elveszve egy transznemzetben: Hogyan jussunk ki az őrületből? Egy gyermekpszichiáter útikalauza) című könyvében azokat az elképzeléseket vizsgálja, melyek a gender diszfória mai orvosi protokolljaihoz vezettek, ezek a protokollok hogyan tették tönkre a családokat, és hogyan védhetik meg a szülők a gyermekeiket. Az alábbiakban a beszélgetés átirata olvasható, melyet a rövidség és érthetőség érdekében némileg szerkesztettünk.

DG: Dr. Grossman, köszönöm, hogy vállalta a beszélgetést. A Daily Wire kommentátora, Matt Walsh 2022-es What Is a Woman? [Mi a nő] című dokumentumfilmjében való szereplése lenyűgöző volt, akárcsak az új könyve. Mi késztette arra, hogy éppen most írja meg ezt a könyvet?

MG: Gyermekpszichiáterként megrémültem. Azt akarjuk, hogy az embereknek, különösen a fiataloknak, stabil identitástudatuk legyen. Ha nincs stabil identitásuk, az hátrányt jelent. A pszichiáter szerepének része, hogy segítsen az embereknek kifejleszteni és fenntartani ezt a stabilitást, amely oly sokféleképpen megkérdőjelezhető.

Itt van ez a kifejezés: identitásválság. Közhely, hogy a férfiak, akik elérik a negyvenet vagy hasonló életkort, életközépi válságot élnek át és elveszítik önmagukat. De mi történik itt? Megpróbálnak válaszolni a kérdésekre: Ki vagyok én? Hova tartozom? Hová tartok az életben? Mi ezt válságnak hívjuk. Ez a maga módján valódi probléma, a stabil identitás jogos kihívása, néha humoros, néha pusztító következményekkel az otthoni életre nézve.

Ez a koncepció – hogy a stabil identitás a siker döntő ugródeszkája – mind a gyermeki, mind a felnőttkori fejlődésben alapvető fontosságú.

Itt vagyunk, a saját szakmám, a pszichiátria és a pszichológia, és egy olyan bizarr hiedelemrendszert támogatunk, amely áthatol emberi mivoltunk legmélyén. Férfiak vagy nők vagyunk – mi lehet ennél lényegesebb az identitásunk szempontjából? Mégis azt mondjuk a fiataloknak, hogy az normális, ha újra és újra megkérdőjelezik ezt a tényt.

DG: Identitásválságot hozunk létre.

MG: Igen. Ezért beleástam magam ebbe. Meg akartam érteni, hogy miért támogatja ezt a szakmám. És felfedeztem valakit, akit John Money-nak hívnak.

Money egy kiváló pszichológus és kutató volt a Johns Hopkins Egyetemen az ötvenes években. Az ő szakterületét akkor hermafroditizmusnak hívták, ma interszexnek. Lenyűgözték ezek a kétértelmű nemi szervekkel született egyének. Ez még az ultrahangvizsgálat előtti időkben történt, így valóban a születéskor derült ki, hogy a babák fiúk vagy lányok. Bizonyos, rendkívül ritka esetekben a nemi szervek alapján nem volt egyértelmű, hogy a baba akkor most fiú vagy lány.

Nos, ezek az esetek a születések talán 0,02 százalékát tették ki, sokféle orvosi állapot és kromoszómaállapot okozhat kétértelmű nemi szervet. De ezek is rendkívül ritkák. Nos, John Money-t rendkívül érdekelték ezek a gyerekek, és különösen az a folyamat, amelynek során eldöntötték, hogy férfiként vagy nőként neveljék-e fel őket. A Harvardon írt doktori disszertációja ezzel a kérdéssel foglalkozott.

A Johns Hopkins Egyetemre kerül, nyit egy saját klinikát, és ő lett a világ szakértője ebben a kérdésben. Előállt egy elmélettel, a könyvemben felsorolt „veszélyes ötletek” egyikével.

Money volt az első terjesztője azoknak a veszélyes eszméknek, amelyek oda vezettek, ahol most tartunk.

Az ő elképzelése egyszerűen fogalmazva az volt, hogy „gendersemlegesnek” születünk, hogy mindannyian üres lapok vagyunk, és hogy férfi vagy női identitásunk pusztán attól függ, hogyan bánnak velünk életünk első két és fél-három évében. Tekintettel az akkori vitákra a természetről és a neveltetésről, valamint arra, hogy mit tudtunk és mit nem tudtunk a kromoszómákról, ez hihetőnek tűnt.

Money kérdéseket tett fel azzal kapcsolatban, hogy milyen üzeneteket kapnak a csecsemők és kisgyermekek a szülőktől és a testvérektől. Ruhát vagy nadrágot, teherautót vagy babát kapnak? Végül is az ötvenes években voltunk, nem igaz? Hatvanas évek. Tehát minden rendkívül sztereotip volt.

Money azzal érvelt, hogy a kromoszómáknak szinte semmilyen hatásuk sincs a nőiességre és a férfiasságra. Más szóval, bármilyen érdeklődési körrel, viselkedéssel, hajlammal vagy személyiséggel is rendelkezik egy személy – gyakorlatilag mindez társadalmilag konstruált, a biológiától függetlenül. Mindezt a társadalom erőlteti rá egy üres lapra, egy csecsemőre, és mindez az élet első két és fél-három évében történik. Ezután, mondta Money, minden rögzül. Nem lehet változtatni rajta.

Ezért alkotta meg a gender identitás kifejezést, amely szerinte egy belső érzés vagy tapasztalat önmagunkról, egy belső identitás, amely társadalmilag konstruált.

Money nem tudta ezt bizonyítani egészen addig, amíg egy fiatal kanadai munkáscsalád, akiknek egy évvel korábban ikerfiúk születtek, meg nem kereste őt orvosi segítségért. Az egyik ikerfiú egy elfuserált körülmetélésen esett át, és maradandóan megcsonkították. Anélkül, hogy itt túl sok részletbe bocsátkoznék, Money arra utasította a szülőket, hogy neveljék a fiút lányként, és soha ne fedjék fel az igazságot. Ez végül az egész családra nézve pusztító következményekkel járt – a gyermek viselkedése, érdeklődése és szexuális vonzódása kifejezetten férfias volt. Ez a fiú később felfedezte, hogy valójában nem lány, és azonnal úgy döntött, hogy férfiként fog élni a továbbiakban. Végül öngyilkos lett, ikertestvére pedig túladagolásban halt meg. Money eközben ezt a kísérletet sikerként és elmélete igazolásaként méltatta.

Egy fontos megjegyzés: Money saját hátterét és az életéről szóló írásait vizsgálva kiderül, hogy maga is mélységes kényelmetlenséget érzett férfi léte miatt. Így érthető, hogy képes volt egy ilyen elmélettel előállni, bármennyire is furcsának tűnik, és ennyit áldozott arra, hogy elméletét tényként állítsa be.

Ha Money nem népszerűsítette volna sikeresen az elképzelést, hogy a gender identitás létezik és fontosabb, mint, az az anatómia és a kromoszómák, soha nem jutottunk volna el oda, ahol most tartunk, hogy azt tanítjuk a gyerekeknek az iskolákban, hogy a biológia nem számít. Rendkívül veszélyes azt mondani a gyerekeknek, hogy az érzéseik többet számítanak, mint a biológiai valóság; nem tagadhatjuk meg a biológiánkat anélkül, hogy ne fizetnénk meg az árát – néha igen magas árat.

DG: A könyvben Haim Ginott izraeli gyermekpszichológust idézi, aki azt mondta, hogy „a gyerek olyan, mint a nedves cement”, mivel gyakorlatilag bármi egy maradandó benyomást tud tenni rájuk.

Kíváncsi vagyok, hogy a mai gender-aktivisták mennyire értékelik vagy értik meg, hogy mit tesznek a gyerekekkel, amikor egy olyan világban nevelik őket, amely annyira különbözik attól, amelyben ők maguk nevelkedtek egykor. Néhányan közülük úgy érzik, hogy gyermekként igazságtalanságot szenvedtek, amikor a férfi és a nő fogalmát fixen definiálták, és ezt akarják megakadályozni a következő generációk számára.

De bármi is legyen, valójában nem tudnak viszonyulni ahhoz, hogy egy olyan világban nevelkedtek, ahol nincsenek ilyen egyértelmű meghatározások. Így nem tudják értelmesen megérteni, mit élnek át a mai gyerekek, amikor „nedves cementként” megtanítják nekik ezeket a hihetetlenül furcsa elképzeléseket.

MG: Úgy gondolom, hogy Ön igazán nagylelkű. Azt hiszem, hogy sok aktivistának nincsenek ilyen önzetlen indítékai. De mindenesetre szeretném idehozni azt a tényt, hogy a mentális egészséggel foglalkozó közösség csak úgy zeng a depresszió, a szorongás és az öngyilkos viselkedés jelenlegi mértékről a fiatalok körében. Rengeteg a pánikszerű beszéd, vörös zászlókat lengetnek, és ugyanakkor ¾

DG: A saját pácienseiket hozzák létre.

MG: Lenyomják a gyerekek torkán ezeket a zavaros és alattomos elképzeléseket. Támogatják ezeket az elképzeléseket. Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia, az Amerikai Pszichológiai Társaság, az Amerikai Gyermek- és Serdülőpszichiátriai Akadémia, mindannyian kiitták a pezsgőporos poharat és azt mondják a gyerekeknek, hogy lehet, hogy rossz testbe születtek, és hogy normális, ha ilyen érzéseik vannak, és hogy a normális emberi megnyilvánulás egyik változata, ha az ember azt akarja, hogy az egészséges testét visszafordíthatatlanul károsítsák, a melleit távolítsák el.

DG: Örülök, hogy felhozta ezeket a testületeket. Hogyan kerítették hatalmukba a szélsőségesek ezeket és más orvosi szövetségeket, amelyek az önökhöz hasonló embereket képviselik ebben a kérdésben?  Hogyan hódította meg Money rossz ötlete a nyugati orvosi képzeletet?

MG: Nos, Money nemcsak tévedett, de rossz ember is volt – pedofil, aki többek között a vérfertőzést is támogatta. Azért volt sikeres, mert egy egoista zsarnok volt, elit képességekkel. Arra törekedett, hogy minél nagyobb nyilvánosságot szerezzen, és nemcsak a szakmai közönségnek, hanem a laikusoknak is írt cikkeket és könyveket. Fogta a gender identitással kapcsolatos elképzeléseit és a hozzájuk kapcsolódó hamis – ma már teljesen megcáfolt – eredményeket, hazudott ezekről, a kutatását hitelesnek reklámozta, holott semmi ilyesmi nem volt.

De nagyon jó benyomást keltett. Szókimondó, okos és kifinomult volt. Ő volt az a tweed zakót viselő professzor, aki a Harvardra járt és jó ízlése volt. Igen, az emberek hallgattak rá, ahogy most is hallgatnak a szakértőkre.

DG: A szakértőkről szólva van valami, ami az orvosi intézmények elitizmusával kapcsolatban különösen megdöbbentett, hogy lekezelően beszélnek az olyan emberekkel, mint ön, akik ugyanolyan képzettek, hogy megalapozott véleményt fogalmazzanak meg az orvosi gyakorlatról és a biológiai valóságról.

MG: Ez már sokszor megtörtént a történelemben, hogy rossz ötletekkel rendelkező emberek kis csoportjai kerülnek hatalomra. Ez nem újdonság; nem kellene megdöbbennünk rajta. A rossz eszmék így nyernek teret, különösen akkor, ha azok, akik jobban tudják, hallgatnak, vagy kényszert éreznek erre. A postaládám tele van orvosok, ápolók, szociális munkások, pszichológusok leveleivel, akik mind azt mondják, hogy egyetértenek velem, de ezt nem mondhatják ki nyilvánosan.

Lenyomják a gyerekek torkán ezeket a zavaros és alattomos elképzeléseket. Támogatják ezeket az elképzeléseket. Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia, az Amerikai Pszichológiai Társaság, az Amerikai Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátriai Akadémia, mindannyian kiitták a pezsgőporos poharat, és mindannyian azt mondják a gyerekeknek, hogy rossz testbe születhetnek, és hogy a normális emberi megnyilvánulás egyik változata, ha az ember azt akarja, hogy az egészséges testét visszafordíthatatlanul károsítsák, a melleit távolítsák el.

DG: Mi ösztönözte Önt arra, hogy nyilvánossá tegye a nézeteit? Mi különbözteti meg Önt attól a sok embertől, akik szeretik és egyetértenek azzal, amit mond, de nem érzik magukat felkészültnek arra, hogy felszólaljanak?

MG: Először is, a karrierem végén járok. Nem most kezdek, és nem kell aggódnom amiatt, hogy elutasítanak az álláspályázatokon, vagy kirúgnak. Szóval ezzel a problémával nem kell foglalkoznom. Habár elküldtek már munkából az álláspontom miatt. De túléltem.

Másodszor, már néhány éve találkozok ilyen családokkal. Vannak pácienseim, akiknek már nincs péniszük, akiknek most úgynevezett „vaginájuk” van. Vannak pácienseim, akiket a húszas éveikben meddővé tettek olyan sebészek, akik összevagdalták őket anélkül, hogy egy percet is szántak volna a mentális egészségük feltárására.

Túl sok fiatal nővel beszéltem, akiknek eltávolították a mellét, és most már bánják és kezdenek belenyugodni, hogy egy nap nem fognak tudni szoptatni. Szóval én így éltem meg ezt.

És ó, a szülők. A könyvben van egy egész fejezetem a szülőkről. A szülőknek… Szeretném, ha tudnák, hogy beszéltem egy édesanyával, aki nemrég lépett velem kapcsolatba, és ő egy népirtás túlélője. Nem tudom megmondani, hogy hol történt, de ez az elmúlt 30-40 évben történt népirtások egyike volt. Ebben a népirtásban elvesztette a családját, a férjét és egy végtagját. Most van egy gyermeke, aki transznemű, és azt mondta nekem, hogy a fiával kapcsolatos megtapasztalás nehezebb, mint bármi, amin eddig keresztülment az életében.

DG: Oh, Istenem.

MG: Szóval azt kérdezte, mi késztet arra, hogy ezt csináljam. A düh, amit a szenvedés miatt érzek, amivel találkoztam. Nem tudtam visszafogni a dühöt, amit azok iránt érzek, akik ezeket az atrocitásokat terjesztik. Egyszerűen nem tudtam visszafogni, ezért teszem azt, amit teszek.

DG: Köszönöm. Bármennyire is tisztában voltam azzal, hogy ezek a műtétek és más fizikai folyamatok mivel járnak, a könyvében részletesen olvasni erről, szívszorító volt, és olyan nehéz volt átélni. De azt is nagyra értékeltem, hogy rávilágított a szülőkre, akik szerintem gyakran a csendesebb szereplői ennek az egésznek. Azt hiszem, vannak olyan nemet visszaváltók, akik nagyon bátor szókimondók, de a gyermekeik krízisével foglalkozó szülők különös szerepet töltenek be. De ahogy a könyvben részletezi, néhány, a gyermekeik orvosi nemváltása ellen tiltakozó szülőt jogi úton megtámadtak, sőt be is börtönöztek.

MG: Nos, hadd magyarázzam el. Azért kell sok szülőnek névtelenséget vállalnia, mert még mindig reménykednek és imádkoznak, hogy a gyermekük visszajöjjön.

DG: Igen.

MG: Vannak szülők, akik felszólalnak, akik a saját nevüket használják, de ez csak mostanában vált egyre gyakoribbá. Ezért úgy érzem, hogy a szülők nevében kell beszélnem. Mint látták, nekik szenteltem a könyvet – 17 ország 500 szülőjének. A könyvet nekik ajánlom, mert az én szakmám úgy festi le ezeket a szülőket, mintha ők lennének a rosszfiúk, amiért nem fogadják el a gyermekük ellenkező nemű hamis személyiségét. A szakmám teljesen magára hagyta ezeket a szülőket és az ő küzdelmüket. Látják, dühös vagyok.

De mindegy is, visszatérve az intézmények kérdésére, beszéljünk az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémiáról.

Ez egy jelentős orvosi szervezet. Azt állítja, hogy 67.000 tagja van. Szeretném, ha a szülők megértenék, hogy amikor a gyermekorvoshoz mennek, az orvosok elfoglaltak, és nincs idő arra, hogy minden olyan témában kutatást végezzünk, amiről tudnunk kellene. Ezért azt tanítják nekünk a képzés során, hogy bízzunk a szakmai szervezetekben. Logikus, nem?

DG: Igen.

MG: Tehát, ha valaki például kényszerbetegséggel jön hozzám, és szeretném megtalálni a legújabb ajánlásokat az új gyógyszerekkel és így tovább, akkor elmegyek az Amerikai Gyermek- és Serdülőpszichiátriai Akadémiára, és utánanézek. Megbízom abban, amit ott írnak. Miért ne? Miért ne tenném? Persze, hogy megbízom bennük.

A probléma az, hogy amikor a gender identitás és a transzneműség kérdéséről van szó, ebben a témában a szervezeteket az aktivisták foglyul ejtették.

Ők állnak az élen, ők döntenek a szakpolitikáról. Ez magában foglalja annak eldöntését, hogy milyen szerkesztői leveleket nyomtassanak ki az orvosi folyóiratokban, milyen kutatási cikkeket fogadjanak el publikálásra, milyen témákat vitassanak meg az éves találkozókon, és mit mondjanak az orvosoknak és a szülőknek országszerte, hogy mit tegyenek.

Ez igen nagy hatalom. 2018-ban az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia irányelvi nyilatkozatot tett közzé a transznemű és a különböző gender változatú fiatalok ellátásáról. Ezt egy orvos írta, és lényegében csak felidézte a gender ideológia alapjául szolgáló teljes hitrendszert, beleértve azokat az elképzeléseket, hogy a nemet születéskor rendelik hozzá, hogy a nem egy spektrumon helyezkedik el, hogy a gyerekeknek veleszületett gender identitásuk van, amelyet a felnőtteknek azonnal el kell fogadniuk. Ez egy orvosi egyesület kiadványa volt, de minden orvosi alapot nélkülözött. Azt állította, hogy a szakpolitikájukat magas színvonalú szakmai bizonyítékok támasztják alá, de ez nem igaz.

Azóta néhány gyermekorvos elkezdett beszélni.

Az egyik gyermekorvos, Julia Mason elkezdte a folyamatot, hogy állásfoglalást nyújtson be az Amerikai Gyermekgyógyász Akadémia illetékeseinek. Egyik évről a másikra elutasították. Az állásfoglalás az említett 2018-as szakpolitikai nyilatkozat felülvizsgálatára szólít fel, és a bizonyítékok újraértékelését kéri. Végül is ez történt az Egyesült Királyságban, Svédországban, Norvégiában és Finnországban is. Csak az elmúlt három évben mindezek az országok alaposan elemezték a kutatásokat, az adatokat, és úgy döntöttek, hogy 180 fokos fordulatos változást tesznek a gender diszfóriában szenvedő gyerekek kezelésében. Más szóval, az egészségügyi hatóságok ezekben az országokban mind az ellenkezőjét teszik annak, amit az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia most és 2018 óta követel.

Beszéltem egy édesanyával, aki nemrég lépett velem kapcsolatba, és ő egy népirtás túlélője. Nem tudom megmondani, hogy hol történt, de ez az elmúlt 30-40 évben történt népirtások egyike volt. Ebben a népirtásban elvesztette a családját, a férjét és egy végtagját. Most van egy gyermeke, aki transznemű, és azt mondta nekem, hogy a fiával kapcsolatos megtapasztalás nehezebb, mint bármi, amin eddig keresztülment az életében.

DG: Ez tényleg riasztó. Amerikában az orvosi viták elhallgattatása zajlik, ilyen más országokban nem történik meg.

MG: Ez zsarnokság. Jelenleg 24 gyermekorvos van, aki aláírta Julia Mason állásfoglalását az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémiához. És amennyire tudom, még mindig nem veszik őket figyelembe.

A szülőknek meg kell érteniük, hogy amikor elviszik a gyermeküket a gyermekorvoshoz, és a gyermekorvos a szakmai szervezethez fordul tanácsért, csak azt fogja ismételni, amit ez a szervezet mond. A kutatással nem foglalkozó, első vonalbeli orvosoknak azt kell hinniük, hogy ez orvosi konszenzust képvisel.

Az amerikai egészségügyi miniszterhelyettes, Dr. Rachel Levine admirális [egy transznemű személy. A szerk.] folyamatosan azt mondja, hogy orvosi konszenzus van. De nincs ilyen.

DG: Amit elkezdtem kutatni és remélem, hogy még többet foglalkozom ezzel, hogy megvizsgálom az orvosi publikációkat – gyakran téves vagy visszavont publikációkat -, amelyeket a társadalmi mozgalmak táplálására használnak. Ezekből nagyon gyakran hiányzik a szigorúság, vagy akár csak azok az eredmények, amelyekről azt állítják, hogy bemutatásra kerülnek.

MG: Kiváló. Örülök, hogy egyre többen megvizsgálják újra az ezeket a kezeléseket tápláló kutatásokat; egyre világosabbá válik, hogy milyen kevés alapjuk van.

DG: Hogy egy – remélhetőleg reményteli – megjegyzéssel fejezzük be, talán beszélhetnénk a további lépésekről. Sokan arra szólítják fel a szülőket, hogy tanítsák otthon a gyerekeiket, hogy megvédjék őket az iskolai gender ideológusoktól és így tovább. Ott vannak az ön által említett gyermekorvosok, akik aláírták ezt az állásfoglalást. Könyvének alcíme: „Hogyan jussunk ki az őrületből? Egy gyermekpszichiáter útikalauza.” Mit tanácsolna, hogy Amerika kikerüljön ebből az őrületből?

MG: A könyvem nemcsak azoknak a szülőknek szól, akik a saját életükben azonnal foglalkoznak ezzel a kérdéssel, hanem azoknak is, akik meg akarják ezt előzni.

Az egyik ilyen kulcskérdés, ami kicsinek tűnik, hogy megkérdőjelezzük azt az állítást, hogy a nemet a születéskor rendelik hozzá. A nemet a fogantatáskor állapítják meg, nem pedig „születéskor rendelik hozzá.”

A gyermekek már sok hónappal a születés előtt véglegesen férfivá vagy nővé válnak. Szeretném, ha a gyerekek erről a saját szüleiktől hallanának, mielőtt máshol találkoznának a „hozzárendelés” kifejezéssel. Azt akarom, hogy felismerjék, hogy a születéskor kijelölt nem egy bizarr, tudományellenes mítosz.

DG: Köszönöm. Természetesen. Ami még nagyon tetszett a könyvében, az a szexuális nevelésről szóló rész. Úgy gondolom, hogy ott briliáns meglátásokat nyújtott. Tudom, hogy írt egy külön könyvet a szexuális nevelésről, ahol arról beszél, hogy a gyerekeket és a fiatalokat úgy tanítják a szexről és a szaporodásról, mintha az egy mechanikus, lélektelen élmény lenne, majdnem olyan, mint az Aldous Huxley Szép új világában leírt szexuális játék.

Ön egy másik modellt kínál arra, hogyan közelíthetnénk meg a reproduktív nevelést, amely az anyaságot és az apaságot hangsúlyozza. Szerintem ezt nem prédikáló módon kell tenni, hanem úgy, hogy a tudományt, beleértve a pszichológiát is, bevonjuk az emberi kapcsolatokról szóló vitákba. Ön például rámutatott a szoptatás szépségére, az anya és gyermeke között létrejövő kötődésre és így tovább. Röviden, Ön a szexuális nevelés megreformálását javasolja, hogy az inkább az életciklusról szóljon.

MG: Így van. Ezt a masztektómia [mell eltávolítás] összefüggésében hozom fel, amit olyan lányokon végeznek, akik úgy gondolják, hogy a mellük csak szexuális tárgy a fiúk számára, és akik soha nem találkoztak érdemben más nézőpontokkal. Egyszerűen fogalmuk sincs a mell csodálatos biológiájáról, a szoptatásról, az anya és a baba között létrejövő oxitocin kötődésről. Ez az egyik kedvenc témám.

A női biológiai rendszer tele van csodákkal.

DG: Azt hiszem, ez egy jó záró gondolat. Dr. Grossman, még egyszer nagyon-nagyon köszönöm, hogy beszélgetett velem, és hogy megírta ezt a nagyon fontos könyvet. Remélem, hogy több orvos csatlakozik majd önhöz, és ennek hatására megszólal.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. március 22.