(Eredetileg a Tangled Webs UK oldalon jelent meg)

Az, hogy 32 évesen felfedeztem, hogy donor által fogantam, finoman szólva is bombaként hatott rám. Teljesen érthető volt, megmagyarázta az anyakönyvbe apámként bejegyzett személlyel [social father] való hasonlóság hiányát, nem is beszélve a köztünk lévő feszültségekről. Megmagyarázta, hogy miért esett nehezemre, hogy beilleszkedjek nemcsak otthon, hanem a munkahelyemen, az egyházban és más társadalmi kapcsolatokban is.

A felfedezés sok szempontból a szabadságba való hirtelen felszabadulást jelentette; gyakran úgy írtam le, hogy olyan érzés volt, mintha a madárkalitkám ajtaja kitárult volna, vagy mintha egy csapóajtó nyílt volna ki a lábam alatt. Elkezdhettem elengedni a küzdelmet, hogy más formába kényszerítsem magam (bár ezt a szokást nehéz megtörni, később elmagyarázom).  A dolog másik oldala az volt, hogy a ketrec ajtaja a teljes sötétségre nyílt. Anyám semmilyen információt nem tudott adni a donorról, és biztosított arról (helyesen), hogy nincs remény arra, hogy a klinikától információt szerezzek, még ha az még rendelkezésre is állna.

Ez 10 évvel ezelőtt történt. Akkoriban valószínűleg ügyetlenül böngésztem, sem az interneten, sem a könyvtárakban nem találtam semmit, ami segíthetett volna. Gyötrelmesen egyedül éreztem magam. Legalább 2 évig elviselhetetlenül heves érzelmekre voltam hajlamos. Dühöt éreztem az anyakönyvbe apámként bejegyzett személy iránt, amiért becsapott, még nagyobb dühöt a klinika iránt, amiért kialakította a helyzetet, és a kormány iránt, amiért mossa kezeit a felelősség alól. A donor/apa iránti érzések még bonyolultabbak voltak. Ösztönösen szerettem volna szeretni őt, felé irányítani a gyengédségemet, amely valahogy soha nem talált talajra a az anyakönyvbe apámként bejegyzett személynél. Mint egy csecsemő, látni akartam a szemét és hallani a hangját. Ugyanakkor ő volt, aki elhagyott, elajándékozott. A semminél is kevesebbet jelentettem neki. Birkóztam a helyzet logikátlanságával; ha megtalálnám őt, talán újra egyesülne egy család. Csakhogy nem így történt. Hány féltestvérem lehet még? Hogyan lehetne mindannyiunkat újra egyesíteni? Annyi különálló anya és elüldözött természetes gyermek.

Anyám magyarázata a fogantatásomról csupán megváltoztatta a titkolózást, de nem vetett véget ennek. Ahelyett, hogy attól félt volna, hogy rájövök, most attól félt, hogy megosztom a történetet másokkal. Az első 5 hónapban valóban megtiltotta, hogy apám megtudja, hogy tudom, bár szerencsére anya végül maga mondta el neki (ő maga is megkönnyebbült, hogy megszabadult a megtévesztéstől). Bár most már többé-kevésbé nyugodtan beszélhetek róla a magánéletben (itt álnevet használok), több év következett, amikor folyamatosan zsonglőrködtem a beszélgetés iránti igényemmel és anyám szégyentől és lelepleződéstől való félelmével.

Az ezt követő évek másik jellemzője Apával való kapcsolatom feszültsége volt. Hatalmas erkölcsi nyomás nehezedett rám, hogy a szokásos módon folytassam a dolgokat. Tudtam, hogy rettegett attól, hogy a kapcsolatunk felbomlik. Keményen kellett dolgoznom, hogy minden rendben legyen. De tény, hogy dühös voltam és elborzadtam. Sok szempontból úgy éreztem, mintha megerőszakoltak volna. Valami értékeset (bizalmamat és védtelen szeretetemet) hamis ürüggyel vettek el tőlem. Sokkal inkább tudatára ébredtem annak, hogy milyen módon hagyta figyelmen kívül vagy becsmérelte azokat a dolgokat, melyekben különbözöm tőle. Ugyanakkor nem akartam, hogy megismerje negatív érzéseim mélységét és erejét. Sok tekintetben jó volt és továbbra is jó volt hozzám. Azt is tudtam, hogy a titkolózást anyám kényszerítette rá, jobb belátása ellenére, aki viszont a klinika utasításai szerint cselekedett. Ő is áldozat volt.

A legjobb dolog, amit ebben az időben tettem, az volt, hogy egy kis szünetet tartottam. Ausztráliába mentem néhány évre. Rendkívül jó volt a világ másik felén lenni, és megosztani a történetemet olyan emberekkel, akik soha nem találkozhattak a szüleimmel. Találkoztam néhány kiváló tanácsadóval, akik segítettek abban, hogy elkezdjem kibogozni a gondolataimat és érzelmeimet. Kapcsolatba kerültem a Sydney-ben működő Donor Conception Support Grouppal is, melyen keresztül megismertem Joanna Rose-t, aki viszont egy egész informális támogatói hálózat kapuját jelentette.

Hogy rövidre zárjam a sokkal hosszabb történetet, 2005-ben egy napon minden megfordult számomra, amikor az Egyesült Királyság DonorLink szolgáltatásából megtudtam több féltestvérem nevét, köztük a donorom természetes fiának nevét, és ezáltal a donorom személyazonosságát. Bár ekkor már sokkal erősebb lelkiállapotban voltam (a józanságra és a teljességre való könyörtelen törekvésemnek köszönhetően!), szinte lehetetlen leírni azt a robbanásszerűen erős hatást, amit ez rám gyakorolt. Egyetlen pillanat alatt minden megváltozott. Szilárdabbnak éreztem magam, és a szégyen lepergett rólam. Nem éreztem többé, hogy mentegetőzni kelljen a külsőm vagy az elmém működése miatt. Ironikus módon, mióta megismertem a természetes apám kilétét, sokkal könnyebb az anyakönyvbe apámként bejegyzett személlyel a kapcsolatomat kezelni, mivel alapból tudok működni abból, aki vagyok, és könnyebb, sokkal könnyebb megbirkózni a különbözőségeinkkel.

Az igazság megismerése sokat segített abban, hogy a donor általi foganás elviselhetővé váljon. Nem ismerni a donor identitását olyan, mintha elveszve érezném magam egy nagy, jellegtelen óceán közepén. Most, hogy tudom, ki volt (és persze a féltestvéreimmel is van kapcsolatom), az életemnek formája és tájékozódási pontjai vannak. Normálisnak érzem magam!

Még mindig küzdök az öngyűlölettel, amit éveken át tápláltam, amikor azt hittem, hogy a az anyakönyvbe apámként bejegyzett személy lánya vagyok. Soha nem tudtam olyan lenni, mint ő volt, nem tudtam úgy csinálni a dolgokat, ahogy ő, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezért haszontalan vagyok. Különösen a munkám során szinte állandóan kűzdök a kényszeres túlteljesítéssel és az intenzív önkritikával. Szinte halálosan félek attól, hogy rosszul dolgozom, és azt hiszem, ennek a mintának a kezelése jelenleg a legnagyobb személyes kihívásom.

Nehéz egy olyan társadalomban élni, amely ilyen gyorsan lerombolja a családot, sőt az emberiséget is. A gender, a termékenység és a család mind-mind újradefiniálásra várnak, és a politikai korrektség eltiporja az ellenvéleményt. Úgy érzem, hogy donorként fogant felnőttként ennek a társadalmi és biológiai kísérletezésnek a másik oldalán éltem, és amiről be kell számolnom, az több mint puszta vélemény, megerősítés arra nézve, hogy az ősi tájékozódási pontok, az apaság, a család, az identitás nem felvilágosulatlan társadalmi konstrukciók, hanem szilárd valóságok.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. december 17.