Azért írom le ezt a vallomást, mert abban bízom, hogy segít valakinek, aki önkielégítés-függő. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor kezdtem magamnak ilyen fajta örömöket okozni, de emlékszem, hogy már kislányként nagyon érdekelt a saját testem.
Kedves Katolikus Honfitársam!
A Központi Statisztikai Hivatal 2011. október 1. és 31. között népszámlálást végez Magyarországon. A tízévenkénti felmérés a társadalom mélyebb megismerésén és feltérképezésén túl a gazdasági, az egészségügyi, az oktatási, a szociális és a kulturális fejlesztések tervezésekor is alapul szolgál. Éppen ezért a társadalom jövője szempontjából is fontos, hogy megvallja a katolikus egyházhoz való tartozását. Jézus mondja: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32).
A lakossági kérdőív 38. kérdése: Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát? – válaszul írja be: katolikus.
Onesimo Cepeda mexikói püspök személyes tanúságtétele a Katolikus Megújulás Országos Találkozóján (1999)
A Kossuth Rádió adásából magnófelvétel alapján írtuk le Onesimo Cepeda püspök atya szavait. (Köszönet érte Kassányi Jenőnek. A szerk.)
Bemondó: Onesimo saját megtérésének történetével tett tanúságot arról, hogy mindannyiunknak szükségünk van a megtérésre. Tanúságtevéséből hallunk egy rövid részletet:
„Nehéz egy püspöknek megtérésről beszélni, de én az enyémről fogok beszélni nektek.
Szeretett Testvérek!
Sokat töprengtem azon, hogy írjak, vagy sem. Először is azért, mert sok magánykilakozatást kaptunk a Szentlélektől, melyre egyesek azt mondták, hogy a Sátántól jönnek, és megbélyegeztek bennünket. A családot.
Igen, tudom, én csak egy bűnös ember vagyok. Erényeim is vajmi kevesek, és sokan támadtak már, engem és családom. Istennek legyen hála. Ilyenkor Jézus eszembe juttatja, hogy hova tartozom, hogy a kegyelem gyermeke vagyok, és ha az Úrnak szenvedés járt, mennyire inkább nekem.
Néhány napja kaptam egy levelet. A levélben egy 25 éves fiatal az általa tapasztalt lényeges problémát az alábbiakban fogalmazta meg:
„Szerintem, a fiatalság nincs eléggé felkarolva. Bérmálkoznak, odahurcolják őket, és senki sem követi őket nyomon. Elkallódnak. Jó, biztos van kivétel, de szerintem, itt kell a megújulás. Nem azzal, hogy „térj már meg”, hanem személyes példával.”
Lényegre törő meglátása egyfajta eltorzult gondolkodás hibáira is felhívta a figyelmem. Amikor leírta, hogy „nem azzal, hogy „térj már meg”, hanem személyes példával”, akkor egy gondolkodási mintára mutatott rá, amely a szájjal való megvallást a személyes példával kívánja helyettesíteni.
Jayne Valseca férje, Eduardo Mexikóban emberrablók kezébe került, akik nyolc hónapon át fogva tartották, éheztették, kínozták. A 2007-ben történt eset bejárta a világsajtót. A férje nálunk van című könyvében az asszony leírja, hogy végül kiváltotta Eduardót, de nem tudott szabadulni az események emlékétől: állandó bosszúvágy emésztette. „Tudtam, hogy a stressz kikezdi az immunrendszeremet, így bár nagyon lesújtott, de nem lepett meg, amikor közölték, hogy négyes stádiumú mellrákom van” – írja.
Egy négyéves gyermek halálközeli élménye
A jóságos Mennyei Atya iránt érzett hálából szeretném elmondani életem legnagyobb próbatételét, hogy ezzel is növeljem mások hitét, Istenbe vetett bizalmát.
1977-ben történt, ekkor 34 éves voltam. Két gyermekünkkel, egy 11 éves fiúval és egy 8 éves kislánnyal közös háztartásban éltünk egy 3 szobás városi lakásban. A téli influenzát lábon hordtam ki, hogy munkahelyemen helytállhassak és a következménye tüdőgyulladás lett. A kezelőorvos olyan gyógyszert írt fel, amin a gyógyszergyár feltűntette, hogy terhesség esetén nem alkalmazható. Két doboznyi elfogyott belőle, mire megérkezett a vizsgálat eredménye: nem betegség, hanem terhesség az oka a ciklus kimaradásának.
„Hirdesse életed az Úr szabadítását” -a jelmondatot 1998 nyarán egy keresztyén drogterápiás otthonban, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszióban, azon az igés lapon olvastam, amelyet életem első bibliájával együtt érkezésemkor kaptam. Ezt a bibliát forgatom mind a mai napig – de akkor még nem jelentett számomra semmit.
Normál családi körülmények között, Zuglóban nőttem fel szüleimmel és testvéreimmel. 1993ban, 17 éves koromban azonban valami megváltozott bennem és körülöttem is. Elindultam egy olyan úton, amelynek a végén a társadalom deviánsnak és szenvedélybetegnek bélyegzett.
A tökéletességet még egyetlen kántor sem érte el. Ha elérte volna, akkor a szentek között is akadt volna már legalább egy. A mi feladatunk az, hogy másoknak szebbé tegyük az Úrral való találkozást (Uram, jó nekünk itt lenni). Amíg mások a templomban imádkoznak, mi kottákat, szövegeket keresünk, regisztereket váltunk, énekszámot beállítunk, mikrofont igazítunk és azon tűnődünk, hogy a pap beintonálására milyen hangnemben kell válaszolni, illetve, hogy a pap mivel fog minket sokkolni. Ha így fogjuk fel, akkor a kántor az, aki a templomban a legkevesebbet imádkozik.”
A délelőtti előadás alatt vágy volt bennem közbenjáró imát kérni. A hivatalos program szerint, ha jól emlékszem, ez délután 1 óra utánra volt kiírva.
A sátor jobb oldalán ültünk, Denny Donahue ott imádkozott másokért. A csoportból az egyik hölgy biztatott, hogy menjek most imát kérni, mert délután sokan lesznek, de nem volt bátorságom.
Pünkösdhétfő, reggel fél 6, Szeged.
A Katolikus Karizmatikus Megújulás Máriaremetén tartandó Országos Találkozójára gyülekező testvérekkel együtt várom a buszokat. Többen az utolsó napokon törölték a jelentkezést, mások nem ígérték biztosra, hogy jönnek. Azért maradtunk valamennyien.
Egy franciaországi életközösséghez tartozó testvérünktől kaptunk meghívást, hogy az ünnepi örökfogadalom tételére utazzunk el a közösség Normandiai otthonába. Ilyen hosszú út megtételére alkalmas gépkocsink nem volt, ezért azt mondtuk, hogyha sikerül autót szereznie, akkor szívesen nekivágunk a 2000 km-es útnak, jóllehet két család számára, 7 kicsi gyerekkel még ez sem ígérkezett egyszerűnek.