Nagyon nehéz röviden összefoglalnom, hogy mit jelentett nekem a részvétel a tanítványképző kurzuson, ugyanis az egész életem megváltozni látszik, úgy a jelenem, mint a múltam, és remélem, a jövőm is.
Már egy hete imában hordoztam a családfa-gyógyító alkalmat. De mi egy hét ahhoz képest, hogy saját életemben felkutassam őseimet. Évszázadok. Mire eljött a nap, megöregedtem és meggörnyedtem az elfelejtett, könnyek és szabadulás nélkül maradt bűnök alatt. A „Ki is vagyok én valójában” kérdés súlyt kapott, Isteni nehezéket. Nagy út visszanézni, de még nagyobb bátorság egy kis lépést megtenni a templomig.
Délután elmentem mise előtt a dicsőítésre.
Hallottam, hogy lesz egy ilyen gyógyító ima. Előtte nem sokkal kiújultak a műtét utáni derékfájdalmaim, ezért úgy gondoltam, elmegyek, veszteni valóm nincs. Talán titokban abban reménykedtem, hogy varázsütésre elmúlik a betegségem, és mehetek haza gyógyultan.
2013. május 27-én ünnepélyes szentmise keretében vette fel 17 fiatal a tisztasággyűrűt, vállalva, hogy tisztán készülnek a házasság szentségére.
Visszanézve most életemre, felmerül bennem a kérdés: hol kezdődött az én megtérésem? Kora ifjúságomtól első péntekesek voltunk hat testvéremmel és naponta áldoztunk. De amint rágondolok, ez a lelkület maradt meg késő felnőttkoromig. Nem mélyült el bennem az istenszeretet. Talán vágyban! Mindig kerestem a többet, a mélyebbet: az igazi Istennel való találkozást.
Csodálatos dolog, hogy arra vagyunk teremtve, hogy szeressünk és befogadjuk a szeretetet. Akinek a lelke legmélyéből hiányzik az igazi szeretet, az mindenféle pótlékokhoz menekül, ezzel próbálja ezt az űrt betölteni – többnyire sikertelenül, s így az emberek élete tönkremegy.
Az én megtérésem – mint sokunk életében is – nem egyik napról a másikra zajlott le hirtelen, felismerésszerűen, hanem egy hosszabb folyamat eredményeként történt. Több ilyen megtérési hullám is volt az életemben, de a legutóbbi (2008 ősze) volt a legnagyobb, az Úr kegyelméből.
Oldalakat írhatnék, hogy mi mindent kaptam az elmúlt hetekben!
Kicsit rövid, de annál több gondolatot takar számomra.
Hálás vagyok a Jóistennek az elmúlt hetekért, a csoportért, a csoportvezetőmért!
Amit köszönhetek a szemináriumnak és persze a Jóistennek:
A mindennapi imaélet (tehát a rendszeres ima), a még több vidámság és nyitott lett a szívem! Tudatosabb a hitem, az utam az Úrral.
Pünkösd előtt mindig egy nagy várakozás van bennem, és kicsit izgulok is. Ugyanis tényleg valami jó fog történni ekkor, a Szentlélek eljövetele. Ennél szerintem nincs fantasztikusabb dolog a Földön. Ezt azért tudom, mert én megtapasztaltam már a Szentlelket, és emiatt érzem, hogy ez a legjobb, ami történhet egy emberrel, ha nyitottak vagyunk felé, és megérezzük az Ő jelenlétét.
1994-ben születtem Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Édesapám református, de én az anyai hitet örökölve katolikus nevelést kaptam. Teljesen szeretetteljes légkörben nőttem fel, amelyért nagyon hálás vagyok. Meg is kereszteltek jó korán, és már három éves koromra tudtam mindent, amit egy három éves megtudhat a katolikus hitből.
Csípős, friss őszi nap volt Kanadában, amikor kiléptem lakásom ajtaján, és becsusszantam fehér Mercédeszem kormánykereke mögé. Amíg a motor felbőgve életre kelt, vártam, hogy betöltsön a siker borzongató érzése, de csak egy olyan csontig hatoló fáradtságot éreztem, amely már a depresszió határát súrolta. Valószínűleg kimerültség, gondoltam, ahogy elhajtottam Torontó város sziluettje mellett anélkül, hogy figyelemre méltattam volna. 34 évesen közeljártam ahhoz, hogy megszerezzem az első milliómat, de a sikert soha nem adják ingyen.
„Az öröm, ha nem osztjuk meg egymással, kiszárad és elillan.” (II. János Pál)
Születésem után hamar megkereszteltek, azonban az első áldozásomra két évtizedig türelmesen kellett várnia az Úrnak., ugyan is gyermekkoromban az anyai nagymamánál vettem részt szentmiséken, mivel szinte minden vasárnap hozzájuk utaztunk Bólyra.