Elromlott az autóm és elvittem a szerelőhöz Kiskunfélegyházára. Megkértem egy Barátom, hogy kísérjen el a saját autójával és hozzon vissza, hogy ne kelljen a az átszállásokkal sok időt töltenem és hamarabb hazaérhessek, mert várt itthon a sok munka.
Édesanyám már korán el kezdett vinni magával a templomba és az átkosban a cumis üveggel együtt ismertem meg a tömjén áldott illatát.
Úgy emlékszem, hogy hat éves lehettem, amikor már templomi hittanra jártam Szojka Ödön atyához a piarista plébániára, akiről „Az ebek és az evangélizáció” c. írásban már szóltam.
“…a mi alkalmasságunk az Úrtól van.” (2 Kor 3,5)
Péliföld-Szentkereszten derült ki, hogy ami egy apró ministránsnak a világ legegyszerűbb esete, nálam az felnőtt fejjel nem működik és nem tudok a szentmiséken felolvasni. Több alkalommal megpróbáltuk a napi szentmiséken, de minduntalan vagy leblokkolás vagy dadogás lett a vége és én ott álltam megszégyenülve vörös fejjel és füllel a többiek előtt. A kolostorban megszentelt életet éltünk, de egy év alatt sem volt javulás az állapotomban, pedig imádkoztak is értem.
Jó pár hónapig lelki sötétségben voltam, ami valószínűleg abból adódott, hogy nem jól végeztem a szentgyónásomat. Sokat aggodalmaskodtam és vádoltam magam. Eléggé én-központú voltam.Ugyanakkor felléptek nálam súlyos dolgokra való késztetések, amik ellen harcoltam, de felmerült bennem, hogy mi van, ha ez a sok gonoszság belőlem jön, vagy ha valamelyest elfogadtam. Tehát a bűneim miatti aggodalmaskodás kibővült a vélhetően kísértések miatti aggodalmaskodással is.
A nagyon apró részletek összeadódnak, és aktualizálódik az ige az életedben, ahogy Laci atya mondta aznap az evangéliumi részlettel kapcsolatban. Ezt éltem meg, amit már nagyon sokszor átélhettem az Úr kegyelméből, de ezt most meg szeretném osztani Veletek.
Nagyon nehéz röviden összefoglalnom, hogy mit jelentett nekem a részvétel a tanítványképző kurzuson, ugyanis az egész életem megváltozni látszik, úgy a jelenem, mint a múltam, és remélem, a jövőm is.
Már egy hete imában hordoztam a családfa-gyógyító alkalmat. De mi egy hét ahhoz képest, hogy saját életemben felkutassam őseimet. Évszázadok. Mire eljött a nap, megöregedtem és meggörnyedtem az elfelejtett, könnyek és szabadulás nélkül maradt bűnök alatt. A “Ki is vagyok én valójában” kérdés súlyt kapott, Isteni nehezéket. Nagy út visszanézni, de még nagyobb bátorság egy kis lépést megtenni a templomig.
Délután elmentem mise előtt a dicsőítésre.
Hallottam, hogy lesz egy ilyen gyógyító ima. Előtte nem sokkal kiújultak a műtét utáni derékfájdalmaim, ezért úgy gondoltam, elmegyek, veszteni valóm nincs. Talán titokban abban reménykedtem, hogy varázsütésre elmúlik a betegségem, és mehetek haza gyógyultan.
2013. május 27-én ünnepélyes szentmise keretében vette fel 17 fiatal a tisztasággyűrűt, vállalva, hogy tisztán készülnek a házasság szentségére.
Visszanézve most életemre, felmerül bennem a kérdés: hol kezdődött az én megtérésem? Kora ifjúságomtól első péntekesek voltunk hat testvéremmel és naponta áldoztunk. De amint rágondolok, ez a lelkület maradt meg késő felnőttkoromig. Nem mélyült el bennem az istenszeretet. Talán vágyban! Mindig kerestem a többet, a mélyebbet: az igazi Istennel való találkozást.
Csodálatos dolog, hogy arra vagyunk teremtve, hogy szeressünk és befogadjuk a szeretetet. Akinek a lelke legmélyéből hiányzik az igazi szeretet, az mindenféle pótlékokhoz menekül, ezzel próbálja ezt az űrt betölteni – többnyire sikertelenül, s így az emberek élete tönkremegy.
Az én megtérésem – mint sokunk életében is – nem egyik napról a másikra zajlott le hirtelen, felismerésszerűen, hanem egy hosszabb folyamat eredményeként történt. Több ilyen megtérési hullám is volt az életemben, de a legutóbbi (2008 ősze) volt a legnagyobb, az Úr kegyelméből.
Oldalakat írhatnék, hogy mi mindent kaptam az elmúlt hetekben!
Kicsit rövid, de annál több gondolatot takar számomra.