Van egy családom. Volt egy Istenképem. Volt egy gyerekkorom. Volt egy félelmem. Volt egy serdülőkorom. Nem akartam a családom. Nem akartam Istent se. Nem lett se családom, se Istenem. Nem tudtam mit akarok. Elsüllyedtem.
Tatabányán töltöttem gyermekkoromat. Szüleimmel kiskoromtól részt vettem a vasárnapi szentmiséken. Harmadikos koromtól jártam hittanra. Első hitoktatóm Szendrei Miklós atya volt, aki később ferences szerzetes lett. (Sok-sok év után, tavaly ősszel kerestem fel őt Budapesten legkisebb gyermekünkkel. Jó hangulatú, remek beszélgetést folytattunk.)
Férjemmel az idén ünnepeltük a 20. évfordulónkat. Mikor megismerkedtünk sokat beszélgettünk életünkről, hitünkről és a jövőről.
Mindketten hittünk Istenben, de az ő hite nem cselekvő, tanúskodó hit volt. Ez a hit arra volt elegendő, hogy évente a nagyünnepeken eljött velem a templomba és elfogadta tőlem az Istenre mutató gondolataimat, imádságaimat, törekvéseimet az imaközösségem vezetésével járó minden cselekedetemet. Soha nem gátolt a hitem gyakorlásában.
December 13-án fáradtság és figyelmetlenség miatt elveszítettem egy milliós értékű műszert és néhány kisebb értékű dolgot. 14-én kétségbe esetten kerestem minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen, és este jelentettem kötelezettségem szerint munkahelyemnek az eltűnést.
Az az érzésem, ez nem kimondottan tanúságtétel. Tele van kérdésekkel. Viszont ahogy a szívem nem mozdult meg a többi karizmánál, a szabadításnál túlságosan is beindult. A karizmaiskola után elolvastam a szabadítás “játékszabályait” és igencsak meglepődtem, mennyire a tudatlanok bátorságával álltam hozzá a dolgokhoz. Talán mert sosem akartam szabadítással foglalkozni.
Többször írtam Báthory atyáról. Igaz, hogy ö nem tartozott a családhoz, de nagyon sokat köszönhetünk neki. 20 évig dolgoztam mellette, mint hitoktató és sekrestyés. Ismerte az életünket, örömünket, bánatunkat. Élete utolsó fél évében – ha kórházban volt – rám bízta az irodai munkát, a templomban ígeliturgia végzését.
Édesanyám halálának első évfordulóján imádkozva felnyitottam a Szentírást, Ő mit üzen? Szent Pál Efezusiaknak írt levele 2,5: „…Krisztussal életre keltett minket…feltámasztott minket, és Jézus Krisztusban a mennyeiek közé helyezett minket…”Nagy volt az örömöm! Hamarosan megszólalt a telefon, Ili barátnőm hívott Budapestről. „Álljatok vigyázzba…” – olvasott a Bibliából egy részletet. Boldogan újságoltam neki, hogy hol nyílt ki az imént.
Másik leányukat agydaganattal műtötték. Lebénult. Az elfekvőben látogattuk, majd csak leveleket írogattam neki. Választ nem kaptunk, mert már nem tudott írni. Ő nagyon vallásos volt. Sokat imádkozta a rózsafüzért…
Köszönet Erzsébetnek, hogy hozzájárult tanúságtétele megosztásáért.
Minden gondolkodó embert foglalkoztat ez a kérdés. Van vagy nincs? A hívőnek van. Ma, 2012. január 25-én, Szent Pál apostol ünnepén, az úgynevezett „pálfordulás” napján imádság közben jutott eszembe, hogy leírhatnám azokat a személyes tapasztalataimat, amelyek az életben történtek velem, és erősítettek abban a hitemben, hogy a földi élet végeztével nincs vége az életnek.
Ami nagyon tetszik, az Úr Jézus irgalmasságának a tiszteletére buzditó szentkép. Nem tudunk átmenni Igazságos Bíránk igazságos ítéletén. Egy barátom azt mondta:,,Az Úr Jézus napi egy órát trónol az igazság trónján, és 23-órát az irgalmasság trónján.”
Az agykontroll mögött megbúvó szellemiségre, és néhány New Age áramlatába tartozó módszer démoni rokonságára leleplezően mutat rá a debreceni M. Zoltánné igaz története.
„Szükségemben az Urat hívtam, és az én Istenemhez kiáltottam.” (Zsolt 18,7)
Tudtam, hogy beszélgetnem kell valakivel a lelkem mélyére eltemetett fájdalmakról, de nem akartam beszélni róluk. Belefáradtam a szenvedésbe, attól féltem, megint depressziós leszek, ha hagyom, hogy minden újra a felszínre törjön.
Rövid tanúságtétel azoknak, akik annak idején nagyon beteg Nicole barátnőmért imádkoztak.
A református, hitetlen férje, Thomas (bocsánat ezért a szóért, nagyon nem szeretek valakit így nevezni), 43 évesen szivinfarktust kapott.