„Nem tudhatjuk, hogy egy másik embert mi érint meg abból, ami teszünk vagy mondunk. Hogy mely kis cselekedet lesz majd megváltó hatással az életére. Csak azt tudhatjuk, hogy jó érzéssel tölt el minket, ha tovább tudunk adni mások felé is valamit abból a szeretetből, amivel Isten szeret minket, minden egyes pillanatban. Tudjátok, ennek a törekvésnek az egyik legszebb eredménye az, ha valakit közelebb juttathatunk Krisztushoz – és ehhez néha elég egy megértő mosoly, egy szeretettel elmondott mondat, egy kinyújtott kéz.”
Forrás: MEKDSZ
„Az öröm, ha nem osztjuk meg egymással, kiszárad és elillan.” (II. János Pál)
Születésem után hamar megkereszteltek, azonban az első áldozásomra két évtizedig türelmesen kellett várnia az Úrnak., ugyan is gyermekkoromban az anyai nagymamánál vettem részt szentmiséken, mivel szinte minden vasárnap hozzájuk utaztunk Bólyra.
„Mutasd meg a gyereknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.” (Péld 22,6)
Lányom kollégiumának parkolójában álltunk, nagy fájdalom áradt szét a lelkemben. Lauren megölelte az apját, majd a testvérét. Végül én tartottam a karomban hosszan, szavak nélkül, csak a könnyeim csorogtak.
Van egy családom. Volt egy Istenképem. Volt egy gyerekkorom. Volt egy félelmem. Volt egy serdülőkorom. Nem akartam a családom. Nem akartam Istent se. Nem lett se családom, se Istenem. Nem tudtam mit akarok. Elsüllyedtem.
Tatabányán töltöttem gyermekkoromat. Szüleimmel kiskoromtól részt vettem a vasárnapi szentmiséken. Harmadikos koromtól jártam hittanra. Első hitoktatóm Szendrei Miklós atya volt, aki később ferences szerzetes lett. (Sok-sok év után, tavaly ősszel kerestem fel őt Budapesten legkisebb gyermekünkkel. Jó hangulatú, remek beszélgetést folytattunk.)
Férjemmel az idén ünnepeltük a 20. évfordulónkat. Mikor megismerkedtünk sokat beszélgettünk életünkről, hitünkről és a jövőről.
Mindketten hittünk Istenben, de az ő hite nem cselekvő, tanúskodó hit volt. Ez a hit arra volt elegendő, hogy évente a nagyünnepeken eljött velem a templomba és elfogadta tőlem az Istenre mutató gondolataimat, imádságaimat, törekvéseimet az imaközösségem vezetésével járó minden cselekedetemet. Soha nem gátolt a hitem gyakorlásában.
December 13-án fáradtság és figyelmetlenség miatt elveszítettem egy milliós értékű műszert és néhány kisebb értékű dolgot. 14-én kétségbe esetten kerestem minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen, és este jelentettem kötelezettségem szerint munkahelyemnek az eltűnést.
Ferenc pápát egyre többen támadják. Legutóbb amiatt, hogy nagycsütörtök este -a szentmisét a római fiatalkorúak börtönében tartották – két elítélt lánynak is megmosta a lábát.
Nem vagyok liturgikus szakértő. Néhány testvér kisegített, és megküldte a lábmosásra vonatkozó liturgikus szabályokat, ahogy náluk csinálják. Köszönettel tartozom nekik és közreadom.
Az az érzésem, ez nem kimondottan tanúságtétel. Tele van kérdésekkel. Viszont ahogy a szívem nem mozdult meg a többi karizmánál, a szabadításnál túlságosan is beindult. A karizmaiskola után elolvastam a szabadítás „játékszabályait” és igencsak meglepődtem, mennyire a tudatlanok bátorságával álltam hozzá a dolgokhoz. Talán mert sosem akartam szabadítással foglalkozni.
„Tiszta tekintetű, jó arcú kamaszokkal beszélgettem idén, a húsvéti ünnepek után. Azért mentem el hozzájuk, a Regnum Christi közösség budapesti központjába, hogy megköszönjem azt a sok-sok csomagot, amit kerületünk szegényeinek adtak az ünnepekre. Hogyan gyűjtöttetek ennyit? – kérdeztem. A válasz elgondolkoztató volt.
Többször írtam Báthory atyáról. Igaz, hogy ö nem tartozott a családhoz, de nagyon sokat köszönhetünk neki. 20 évig dolgoztam mellette, mint hitoktató és sekrestyés. Ismerte az életünket, örömünket, bánatunkat. Élete utolsó fél évében – ha kórházban volt – rám bízta az irodai munkát, a templomban ígeliturgia végzését.
Az Új Ember beszámolója a 2012-es Ez az a nap! rendezvényről.
„Ezt a napot az Úr adta, ujjongjunk és vigadjunk rajta!” A 118. zsoltár szavai, az Ez az a nap! rendezvény címének ihlető sorai ezek. Október 20-án mintegy tízezer keresztény fiatal gyűlt össze a Papp László Budapest Sportarénában, hogy együtt dicsőítse az Urat.
Édesanyám halálának első évfordulóján imádkozva felnyitottam a Szentírást, Ő mit üzen? Szent Pál Efezusiaknak írt levele 2,5: „…Krisztussal életre keltett minket…feltámasztott minket, és Jézus Krisztusban a mennyeiek közé helyezett minket…”Nagy volt az örömöm! Hamarosan megszólalt a telefon, Ili barátnőm hívott Budapestről. „Álljatok vigyázzba…” – olvasott a Bibliából egy részletet. Boldogan újságoltam neki, hogy hol nyílt ki az imént.
Másik leányukat agydaganattal műtötték. Lebénult. Az elfekvőben látogattuk, majd csak leveleket írogattam neki. Választ nem kaptunk, mert már nem tudott írni. Ő nagyon vallásos volt. Sokat imádkozta a rózsafüzért…
Köszönet Erzsébetnek, hogy hozzájárult tanúságtétele megosztásáért.
Minden gondolkodó embert foglalkoztat ez a kérdés. Van vagy nincs? A hívőnek van. Ma, 2012. január 25-én, Szent Pál apostol ünnepén, az úgynevezett „pálfordulás” napján imádság közben jutott eszembe, hogy leírhatnám azokat a személyes tapasztalataimat, amelyek az életben történtek velem, és erősítettek abban a hitemben, hogy a földi élet végeztével nincs vége az életnek.