„Nem tudhatjuk, hogy egy másik embert mi érint meg abból, ami teszünk vagy mondunk. Hogy mely kis cselekedet lesz majd megváltó hatással az életére. Csak azt tudhatjuk, hogy jó érzéssel tölt el minket, ha tovább tudunk adni mások felé is valamit abból a szeretetből, amivel Isten szeret minket, minden egyes pillanatban. Tudjátok, ennek a törekvésnek az egyik legszebb eredménye az, ha valakit közelebb juttathatunk Krisztushoz – és ehhez néha elég egy megértő mosoly, egy szeretettel elmondott mondat, egy kinyújtott kéz.”
Forrás: MEKDSZ
Pufók arcú, kék szemű ötéves voltam, amikor először tüntetni mentem a családommal. Édesanyám kérésére a babáimat a kisbuszban hagytam.
Bubu blogjáról már hivatkoztam az Egyházzenei idegengyűlölet c. írásra. Találtam nemrégen az akkori bejegyzés alatti megjegyzések között egy Andorka Péter írást, amit mindenképpen érdemesnek tartok elolvasni. A szerk.
„Az elmúlt időszakban annyian és annyiszor megírták már az európai keresztény civilizáció végét, annyian tudósítottak már lerombolandó vagy átalakított, kiürült templomokról, és nagyjából minden napra jutott egy-egy hír terroristákról, menekültekről, migránsokról – ki hogy hívja őket. A közösségi oldalakon feltűnő keresztes lovagokból akár hadsereget is lehetne szervezni, és a politikai kereszténység fogalma mellé a Facebook- vagy komment-keresztény fogalmát is nyugodt szívvel oda lehetne biggyeszteni. De mennyire hiteles mindez?” – kérdi Molnár Réka, a dunaújvárosi evangélikus gyülekezet tagja, aki az április 1-jei Déli Evangélikus Egyházkerület missziói napjáról írt személyes beszámolót.
Talán neked is jutott “A szabadulás rózsafüzére” könyvecskéből, amit 2004-ben a Szent István Kiadó adott ki, négyezer példányban. Talán te is imádkoztad különböző imaszándékokra és megtapasztaltad az Úr megrendítő válaszát a az imákra.
Néhány imameghallgatást a honlapon is közreadtam. Az Úr kifürkészhetlen akaratából úgy tűnik, hogy ismét lenne lehetőség a rózsafüzér megjelentetésére – anyagi okok miatt egy imafüzet, nem pedig a teljes könyv formájában.
A kolumbiai fogorvosnő, Dr. Gloria Polo Ortiz Berlinben tart két előadást, melyekre regisztrálni sem kell, csak megjelenni.
Áldom én az Urat minden időben (33. zsoltár)
Tanúságtétel egy medjugorjei zarándokútról – 2008. március 24-29.
Áldott legyen a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki évek óta hív égi Édesanyánkhoz a hegyek közé, Medjugorjébe.
„Közeledjetek Istenhez, és ő is közeledni fog hozzátok.” (Jak 4,8a)
Szoktad úgy érezni, hogy beleroppansz a fájdalomba? Megértelek. Én is átéltem ezt. A fájdalom éles erővel belém hasított, úgy éreztem, átvágta a bőrömet, a csontjaimat, s a szívemig hatolt. Az ilyen fájdalom elbizonytalanít, hogy tudok-e még valaha normális emberi lényként funkcionálni.
Nagy Lajos király 1382-ben Márianosztráról 16 pálost küldött a lengyelországi vieluni hercegség területére, hogy megalapítsák a czestochowai pálos kolostort. Ajándéka egy Mária-ikon volt, melyet a hagyomány szerint még Szent Lukács festett az Utolsó Vacsora asztallapjának egy darabjára! Ez az Ikon a ma is látható Fekete Madonna!
A Tűz [Fire Team amerikai evangelizációs csapat. A szerk.] Pécsett járt és engem is megérintett. Bevallom, féltem hevétől. Hogy miért? Negyvenkét évesen az ember már lehiggad. Amit megtudott és elért, okkal tulajdonítja valaminek vagy valakinek. Én úgy hittem, hogy magamnak.
Testvéreim! Isten irgalmasságáról szeretnék előttetek tanúságot tenni. Munkás családban születtem. Már igen fiatalon, tizenegyéves koromban kezdtem elszökdösni otthonról szüleim nézeteltérései miatt és azért is, mert nem éreztem, hogy szívesen látnak otthon. Szüleim szerettek engem, de nem tudták, miképpen adják át ezt a szeretetet, mert már nagyon távol álltak egymástól. Apám börtön-viselt ember volt. Tizenkét-tizenhárom éves koromban egyszer próbára akartam tenni őket és ezért igen erős gyógyszereket vettem be. Élet-halál között szállítottak a kórházba.
Azt hiszem, öt terhességi tesztet is csináltam aznap. De így visszagondolva lehet, hogy hét is volt.
Az egyik totyogó gyerekemet üldöztem éppen a szentmisén azon a ragyogó vasárnap reggelen, amikor hirtelen belém hasított a felismerés, hogy már jó ideje nem jött meg. A szívem a torkomban dobogott és rám tört a pánik, mire összeszedtük a kiscsibéimet, hogy a két kilométeres utat hazáig megtegyük. Ki se szálltam a kocsiból, úgy magyaráztam a férjemnek, hogy gyorsan el kell intéznem valamit, s már indultam is az első három gyógyszertárhoz.
(egy olvasónk leveléből)
„Szomorkodik valaki köztetek? Imádkozzék! … Sokat tehet az igaznak odaadó könyörgése” (Jak 5,13-17)
Vékonyka és igen apró volt a kisfiam, amikor az első osztályt megkezdte. Sok örömet, sok újdonságot és sajnos sok szorongást is hoztak az első hetek, hónapok. Egy idő után aggódva figyeltem, mert folytonos hasfájás gyötörte, az orvos szerint pszichés eredetű.
Életem nagyon fontos elemévé vált a dicsőítés. A közösségi alkalmakon 100 éve dicsőítünk, mert tudjuk és tudtuk, hogy a dicsőítés fontos. Igen, de nem értettük, hogy mi az, hogy dicsőíteni és azt sem, hogy miért fontos. Csak csináltuk, ahogy gondoltuk, hogy kell, gitároztunk és énekeltünk a sárga könyvből és máshonnan dalokat , amire nem mondom, hogy nem volt áldott, -szép, kellemes, áhítatos volt. De messze volt attól, amit a dicsőítés valóban jelent.
2014-ben az első augsburgi kiruccanásunk után fogadalmat tettünk, hogy heti 1×1 órát dicsőítünk, eleinte azért, hogy Magyarországon legyenek Imádság Házák (jelentem, azóta 5 van, a legtöbb/ország Európában).