Miközben a hétköznapi dolgokról többnyire nagyon logikusan vélekedünk, addig Isten dolgaiban sokszor mintha túlságosan is naivak lennénk.
Vegyünk egy példát. Egy autó nagyon sok alkatrészből áll, az alkatrészeket pedig a legkülönfélébb anyagokból készítik.
„Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.” (2Tim 3,16)
Emlékszem tanárkoromból arra a nyomasztó érzésre, hogy nem figyelnek rám. Bámészkodó tekintetek, lomha testtartás, doboló ujjak jelezték, hogy diákjaim nem hallják, amit mondok, és ennek bizony újra szomorú következményei lesznek.
Apró lakótelepi lakások, lakóik a négy fal között kényelmet, melegséget teremtenek meg családjuk számára. Az érkező vendéget a kis garzon konyhájában mesés csokoládétortácska és tea várja. Az ajtó csukva, a falak közt béke. A házaspárok tekintetében bizalom, szeretet. És itt-ott szorongás és félelem. Ha kinyitják az ajtót, alattomosan beszivárog a háború.
Az egyetlen kérdés, amit az azonos neműek „házasságával” kapcsolatban érdemes feltenni, az, hogy vajon érdekelne-e bárkit is a baloldalon ez a harc, ha nem egy újabb civilizációs intézmény ledózerolásáról lenne szó.
Az azonos neműek „házassága” nem arról szól, hogy a férfiak házasodhassanak férfiakkal, a nők pedig nőkkel, hanem a férfiak és a nők közti házasság lerombolásáról. Olyan dolog ez, amit az idősebb nemzedék tagjai közül sokan még értenek, de a fiatalabbaknak, akik számára a házasság intézménye már alig létezik, nemigen tudnak átadni.
„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11,1)
Lecsapott a valóság, hogy odafigyeljek rá. Két órával azelőtt indultam el egy bátorító keresztény konferenciáról. Tele voltam reménnyel, Jézus szeretetével, világosan láttam életem irányát, és készen álltam rá, hogy bátran továbbinduljak. Legalábbis így gondoltam.
Az autó hangszóróiból egyenesen a szívembe áramlott a vidám dicsőítő zene, és én lelkesen énekeltem a dalokat. Majd hirtelen abbahagytam.
Az Eucharisztia alakját az Úr Jézusnak az utolsó vacsorán használt igéi alkotják.
Az Egyház a konszekráció (Úrfelmutatás) előtt elmondatja az utolsó vacsora történetét, amelynek folyamán a miséző pap a kezében tartott s esetleg a kiterített vászonkendőn (korporálén) előtte fekvő ostya fölé hajolva Krisztus nevében, személyében s hatalmával kijelenti:
Mert ez az én testem.
A szerzetesrendek a társadalom szerves részei. Jelenlétüket többek között az általuk nyújtott szolgálatok, intézményeik, a rászorulók lelki és testi gondozása által is érzékeljük. Emellett ott van az a “láthatatlan” cselekvés is, amit nap mint nap végeznek: imádkoznak embertársaikért, azaz értünk.
„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.” (Zsolt 145,18)
Minap a konyhapultot törölgettem, s a szemem megakadt a bekeretezett esküvői képünkön. Valaki elkapta a pillanatot, mikor vidáman integetve elindulunk az autóval.
Néztem a képet. 22 éve készült. – Milyen dús a hajam! – kuncogtam. – S mennyivel vékonyabb a derekam… – hervadt le a mosoly az arcomról. Úgy szerettem volna félrevonni fiatal menyasszony énemet, és ellátni néhány tanáccsal, ismerettel, amiknek nagy hasznát vettem volna.
Kedden, június 2-án 18 órakor a Szent István-bazilikában, a Püspöki Kar által 100 évvel ezelőtt végzett felajánlás évfordulóján, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) tagjai szentmise keretében ajánlják fel Magyarországot Jézus Szentséges Szívének.
„Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért.” (Mt 5,38)
Pár évvel ezelőtt ha megkérdezitek, tartom-e a szemet-szemért elvet, tiltakoztam volna. Pedig valójában így éreztem. Egy-egy sebesülés után nem hagytam, hogy Isten meggyógyítsa a szívemet. Mindig vártam még valamit.
Vártam a bocsánatkérést, ha valaki rosszat tett. Vártam, hogy megváltozzon az illető, mielőtt döntöttem volna. Vártam, hogy elismerjék, nem azt érdemeltem, ahogy velem bántak.
Gemma pupillák nélkül született. A legavatottabb szemészek kijelentették: teljesen reménytelen eset.
Amikor hétéves lett, a nagyanyja magával vitte San Giovanni Rotondóba az ártatlan és igen szerencsétlen gyermeket. Részt vettek Szent Pio atya hajnali szentmiséjén.
A II. Vatikáni Zsinatról
Eminenciás uram, Ön a második vatikáni zsinat előtt nőtt fel. Hogyan emlékezik vissza azokra az időkre?
Az egyház nagyon szép időszakában nőttem fel, amikor gondosan tanították a hitet mind otthon, mind a katolikus iskolában, különösen a Baltimore-i Katekizmusból. Emlékszem a szent liturgia nagy szépségére. Még a mi kis vidéki városunkban is gyönyörű szentmisék voltak. Természetesen nagyon hálás vagyok a szüleimért, akik nagyon józanul arra neveltek, hogyan kell katolikusként élni. Tehát csodálatos évek voltak.