4. A Szentháromság mintájára felépülő családi életet nemcsak az egyes  szentháromsági személyek felől  szemlélhetjük, hanem a szentháromságos relációk[1] felől is.

a. A „perichoresis”[2]

Alapvető fogalom ez a Szentháromság teológiájában.  Azt jelenti, hogy a személyek áthatják egymást, egyiknek a másikban való kölcsönös jelenléte ez, amely a  legmélyebb közösséget teszi lehetővé az identitások  tiszteletben tartásával. Ez egyike az isteni Szentháromságon belüli élet „töményeinek”, következőleg az emberi közösségekben, így a családban megnyílt szentháromságos dinamikának is. Aki nem fogja ezt fel, nehezen fogja megsejteni, mit jelent a „szentháromságosság”. A családban megélt közösségi tapasztalat segíti  annak megsejtését, hogy mit is jelent: a személyek kölcsönös egymásban léte, hogy a szentháromságos hit  mennyire tele van gyakorlatra való utalásokkal. Családjaink mennél inkább a Szentháromság módján élnek, annál inkább tudják befogadni ennek a titoknak  az igazságát, kimondhatatlan nagyságát.

Ha házasságaink, családjaink nem élik a szentháromságos életstílust, hitünk kétféle módon torzulhat:

• az egyik: vagy tagadni fogjuk a Szentháromságot,  s azt mondjuk, hogy az csak az ókori kultúrának  egy elméleti spekulációja,

• a másik: elfogadjuk ugyan, mint a hit alapvető  igazságát, de anélkül, hogy megértenénk, milyen  jelentős köze van ennek a közöttünk lévő személyes kapcsolatokban: a férj és feleség, a szülő és  gyermek viszonyulásában.

Mit jelent tehát „perichoretikusan” élni két vagy  több embernek? Amint mindenkiben megvan a képesség, hogy azonosuljon önmagával, megvan az a köl­csönös képesség is, hogy „belehatoljon” a másik bensejébe, hogy „élje a másikat”, hogy azonosuljon vele,  hogy – bizonyos értelemben – a másik legyen.

Ez a reláció, amely tökéletesen a szentháromságos  személyek között létezik: egység a különbözőségekben,  az egyik „bentlakása” a másikban keveredés és megosztottság nélkül, fölébe kerülés és felszívódás nélkül. Így  házasságban, családban élni jelenti: készek vagyunk  kölcsönösen egymásban élni. De ez nem csak egy házasságon, családon belüli feladatunk, hanem házasságok és családok közötti, sőt családcsoportok, mozgalmak, egyházközségek, egyházmegyék közötti feladat is.

A szentháromságos dinamika elvezet bennünket  arra, hogy mindent közösen tegyünk. Fontos azonban  megjegyezni, hogy a szentháromságos szeretetben nem  úgy adja magát az ember, hogy „megtartson” magának  valamit, mégis megtapasztalhatjuk, hogy a személyiség  éppen azáltal lesz a legteljesebben önmaga, ha teljességgel adja magát, amint az Atya is éppenséggel a mindent átadásban lesz Atya, s ugyanez a Szentháromság  minden személyéről is elmondható.

Amely családban ez a szentháromságos dinamika  megvalósul, ott, ha csak a család egyik tagjával sikerül  is beszélgetnünk, mégis az a benyomásunk, hogy mindenkivel beszélgettünk, s ez fordítva is igaz: ha mindenkivel beszélgettünk is, az a benyomásunk, hogy eggyel  beszélgettünk.

A szentháromságos dinamikában egyszerre valósítjuk meg a közösséget és minél inkább mélyül a család  egysége, annál inkább megtörténik a személlyé válás.  Heribert Mühlen szerint: „A Szentháromságban az isteni  személyek közössége olyan nagy, aminél nem lehet nagyob­bat elképzelni, míg az egység olyan intenzív, amelynél nem  lehet intenzívebbet elgondolni.” Vagyis a Szentháromságot tükröző családban létrejön a szimultán, az egyidejű  személlyé válás és a szocializáció. Minél autentikusabb  a családi közösség, annál jobban növekszik a személy  és viszont.

A három isteni személy ösztönzés minden emberi  személy számára: az emberi személy arra hivatott, hogy  minden egoista mechanizmust felülmúljon és megélje  a közösségre szóló hivatást. A család akkor tükrözi a  Szentháromságot, amikor egyes tagjaira figyelve születik meg annak kommuniója. A Szentháromságot tükröző család tagjainak mindenük közös, ugyanakkor  mindent megosztanak, kivéve személyes jellemvonásaikat. Az ember azért képes megélni a szentháromságos  dinamikát, mert Isten képére teremtett lény.

b. A házasság mint háromságos közösség

Születésünktől fogva folytonosan tapasztaljuk, hogy  marcangolóan üres és értelmetlen minden, ha magunkra maradunk. Ez a magányosságérzés felszínre hoz  bennünk egy rejtett hiányosságot: mi az Istennel való  intim együttlétre vagyunk teremtve. Isten olyannak teremtett bennünket, hogy csak a szeretet, a Vele való  bensőséges együttélés ad értelmet az életünknek, identitást a személyiségnek. Ő, aki maga a szeretet, azt akar­ja, hogy részt vegyünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek  túláradó szeretetében, hogy folyamatosan a Szentháromság családi közösségében éljünk és ebben a vég nélküli szeretetben valósítsuk meg saját identitásunkat,  ebben ismerj ük fel létünk örök értelmét. A három isteni  személlyel való intimitásunk, bensőséges szeretetünk,  azaz a megszentelő kegyelem, képessé tesz minket arra,  hogy egymást is bensőségesebben szeressük. Ez gyógyítja meg mindenkorra magányosságunkat.

Ha meg akarjuk érteni, hogy miben különbözünk  az állatoktól, meg kell értenünk Istent, aki minket a  saját képére és hasonlatosságára teremtett és megadta  a lehetőséget, hogy részt vegyünk ennek a három tagú  szerető, önfeláldozó családnak az életében.

Istenről csak úgy lehet beszélni, mint közösségről,  mint családról, amelyben az isteni személyek állandóan  egymásnak adják magukat örök szeretetben élve.

Isten szeretetkapcsolata nem egyirányú, mint  ahogy a mi szeretetkapcsolatunk sem, hanem körkörös, folyton megújuló, adó és elfogadó. Az Atya ebben  a szeretetben válik öröktől fogva Atyává, amikor maradéktalanul átadja önmagát ajándékul a Fiúnak, aki  viszont ezen ajándék elfogadása által válik Fiúvá, miközben maradéktalanul átadj a magát az Atyának, hogy  töltse be őt. A Szentlélek a rejtett, átadó szeretet, aki  az Atyát és a Fiút egyesíti, hogy ne én és te, hanem mi  legyenek örökké, családi közösség, három különböző,  megismételhetetlen, szerető személy egysége.

c. Bensőséges szeretetre vagyunk hivatva

Isten, aki a szeretet, aki az Ő képére és hasonlatosságára  alkotott minket, nemcsak arra hív bennünket, hogy  jótetteket vigyünk végbe (sokszor ez az igyekezet énközpontúságból, elismerés utáni vágyból fakad), hanem arra, hogy Istennel is, emberrel is bensőséges szeretetben éljünk. Ehhez szükséges, hogy készek legyünk  lebontani korlátainkat. Bátorság kell ahhoz, hogy:

·        merjük elveszíteni a szeretet uralmát önmagunk,  Isten és embertársunk felett,

·        merjünk minden fenntartás nélkül közeledni egyháshoz és a szentháromságos Istenhez.

d. Magányosság vagy megosztott én

Olyan egyedi és önálló lényként jöttünk a világra, aki  véges, nem tökéletes, nem befejezett. Korlátoltak vagyunk térben és időben. Korlátaink magányhoz vezetnek. Magányunk, hol érezzük, hol nem, de elkerülhetetlenül kíséri életünket. Ugyanakkor megvan a képességünk, hogy kigyógyuljunk magányunkból: megoszthatjuk életünket embertársainkkal:

• Emlékezetünkkel részt vehetünk régi vagy távollévők életében. Amikor megosztjuk életünket másokkal,  akkor legyőzzük magányunkat, megszűnünk elszigetelt lény lenni.

• A személyek -valami titokzatos módon- egymással  igen bensőséges kapcsolatra tudnak lépni: fizikailag  nem egyesülnek, de az énjüket megosztják, miközben  saját azonosságuk nem csorbul. Kettőből egy lesz, de  változatlanul ketten vannak. A bensőséges egység lelki  valóság, a kölcsönös megértés és szeretet állapota.

N.B.: Amit megeszünk, az is eggyé lesz velünk, de  annak elvész az önállósága. Akit szívünkbe zárunk,  megtartja saját létét, önazonosságát. Bennem is él, az  enyém lett, egyesült velem, hozzám tartozik, gazdagodtam vele, örömöm telik benne, ismerem, erőt ad nekem  az ő énje, akkor is, ha távol van tőlem. Ugyanakkor  azzal, hogy megosztja velünk énjét, nem hogy valamivel kevesebbé lenne, sőt inkább megkétszereződik.

e. Háromságos lelkiség

A teljes élet egyszerre jelent bensőséges szeretetegységet Istennel és az emberekkel Jézus Krisztus által az Egyházban. Ez a szeretetegység a mi alapbeállítottságunk

A három isteni személlyel való bensőséges  kapcsolat és részesedés nélkül, valamint egymás kölcsönös vállalása nélkül, nem vagyunk teljes értékű emberek. Az Istennel és egymással való bensőséges kapcsolat szükségessége a valakihez tartozás vágyából fakad, amely a személyek közötti bensőséges érintkezésre  hív. Erre a belső egységre vagyunk teremtve. Ez az intimitás az alapja a keresztény lelkiségnek és ebben gyökerezik a házassági lelkiség is.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek csupán azért szeretnek bennünket, mert létezünk, s így szeretnek bennünket, ahogy vagyunk.

f. Szemlélődés a  házasságban

Amikor egy házaspár szeretetben él egymással, akkor Istenben élnek és Isten őbennük (Jn 4,1). A keresztény  házasok ezért hiszik, hogy Isten, aki bennük él és akiben  élnek, szüntelen szeretetforrás számukra, és ez a szeretet egyre mélyebb egységbe  olvasztja őket, kölcsönösen  ágy tapasztalják meg Istent,  mint egységük és boldogságuk végső forrását. Ezáltal, miközben mélyül egymással való egységük, életük egyre inkább az Istennel való  bensőséges szeretetbe megy át. Tudatosodik bennük a  vágy az elmélyült imára, sőt az ima egyre inkább az Istenre való hallgatás lesz, egyre teljesebb önátadásban  keresve az Ő akaratát és a hétköznapok sodrában is  egyre inkább ugyanaz a hit, remény, szeretet fogja mozgatni őket az imában.

g. Az emberi szeretet maga is háromságos

A házasság szentségében két ember szeretete egyetlen  lánggá válik, s a Szentháromság benső életének mintája a  szerint arra készteti a házaspárt, hogy szeretetük harmóniájában és közösségében létre hívjanak egy harmadik személyt. Ahol van én-te kapcsolat, ott mindig létrejöhet az a közösség, amelynek már nem én meg te az  alanya, hanem a mi, ahogy az Atya és a Fiú kölcsönös  önátadása létrehozza a szeretet Lelkét.

Ezért a házastársi szeretet mindig nyitott egy harmadik személy felé, aki az ő kölcsönös szeretetükből  fakad. A gyermek a hitvesi szeretet megtestesítője, a  szülők szeretetegységének konkrét kifejezője.

Ez a harmadik felé való nyitottság arra is készteti a  házasokat, hogy egységüket kivetítsék a többi emberre  is, akikkel az élet különböző szituációiban találkoznak.  Ha nem lehet gyermekük, akkor fogadott gyermekekre

segíteni mások boldogságát és kiteljesülését. Az őszinte, önfeláldozó emberi szeretet így háromságos közösséget épít.

h. Egység és többség

Mi hisszük, hogy az egy Isten három személyben él. Ez  a három személy a szeretet tökéletes egységében találja meg örömét. Azért is osztja  meg létét és életét másokkal,  hogy sokan egyenes szeretetben egyek legyenek. A  sok létezőből és sok emberi  személyből álló világ végső  célja nem az, hogy minden  különbözőség eltűnjön, hanem hogy örök szeretet­közösségben részesedjen Isten életében és örömében.

Ha hisszük, hogy az Isten  „egy, de nem magányos”, akkor megértjük, hogy a teremtő Isten szándéka az, hogy  legyenek sokan és legyenek  sokan eggyé. A sokak eggyé válása végighúzódik a mindenségen. Ahogy a Szentháromságban nem magasabb rendű az egység, mint a többség és nem magasabb rendű  a többség, mint az egység, úgy az egészséges családban  is együtt kell növekednie az egyénnek és a közösségnek.

i. Csak a szeretet számít

A mások iránti szeretet Jézus szerint a főparancs és az  Ő új parancsa. Pál hozzáteszi: hogyha szeretetem nincs,  semmi sem vagyok. Ez nem valami önkényes isteni határozat révén van így, hanem Isten létéből következik. A Szentháromság léte mutatja, hogy a lét teljessége az önátadó szeretet. Az él igazán örökké, aki szeret. Az  ember másokra irányuló, önátadó lény, aki a maga  nagylelkű önátadása által valósítja meg önmagát.

j. Isten gyenge ebben a világban

Isten nem hatalmat fitogtató egyeduralkodó. Nem  „vág oda”, ahogy mi gyakran elvárnánk Tőle. Isten működése halk és csendes, ahogy Bonhoeffer írja: „Isten  gyenge ebben a világban és csak a gyenge Isten tud bennünket üdvözíteni.” Azért van ez így, mert az önzetlen  szeretet az egyetlen örök valóság. Ha Isten állandóan  hatalmát érvényesítené, akkor a hatalmasok csatlakoznának hozzá. A szeretetnek ez az ára, hogy legyen ebben a világban szabadság, mert szeretni csak szabadságban lehet.

k. A keresztény házasok feladata nem  Isten országának létrehozása, hanem  annak megjelenítése

A történelem mutatja, hogy azok, akik a földön erőszakkal meg akarták valósítani a paradicsomot, poklot  teremtettek. Nincs ez másként a házasságban sem.

Még a jóhiszemű keresztények is néha abba a tévedésbe esnek, hogy nekik már itt a földön meg kell valósítaniuk Isten országát. Ezért a cselekvés kényszere  alatt élnek s amikor nem sikerülnek terveik, nem teljesülnek reményeik, elkeserednek és abbahagynak  minden próbálkozást. Ha viszont tudjuk, hogy a 5zent­lélek segítségével csak megjelenítenünk kell az Isten  országát, vagyis -amennyiben tőlünk telik- az igazság,  a szeretet és a szabadság szigetét kell létrehoznunk e világon, akkor békében és eredményesen lehetünk Isten munkatársai. Meg kell tennünk, amit tehetünk és a többit Istenre kell bíznunk.

A szentségi házasságban egy férfi és egy nő megkapja azt az ajándékot, hogy

• úgy tudjanak szeretni, ahogy Isten szeret,

• a Szentháromság szeretete működhessen bennük,  

• a Szentlélek megtölti őket gyönyörű reményekkel. 

A szentségi házasságban élőknek alapvető hivatása, hogy szinkronban növekedjenek a Szentháromság és  az embertárs iránti szeretetben.

Greshake szerint: „Azért élünk a földön, hogy a nekünk megadott időben kommuniós (közösségi, közösséget  alkotó, befogadó) emberek legyünk, közreműködjünk a világ kommunióvá válásában és örökre részt vegyünk a  szentháromságos Isten kommuniós életében.”

Bíró László  püspök

Létrehozva 2011. május 26.