Mintha maratont futnánk. Anélkül, hogy készültünk volna rá. Anélkül, hogy pontosan tudnánk: meddig is kell futni. Már úgy érezzük, mintha görcsbe állt volna minden izmunk. Minden lépés fáj, és mégis, egyre csak futni kell tovább.

Nem volt reális, hogy enyhítések jönnek, de titokban  mégis reménykedtünk. Hideg zuhanyként jött, hogy még egy hónapig marad minden korlátozás…mintha a maraton vége a végtelenbe tolódott volna. Hogyan szedjük össze magunkat az újabb erőfeszítésre, amikor már belefáradtunk az eddigiekbe? Hogyan fussunk tovább, vagy legalábbis tegyük egyik lábunkat a másik után?

Legtöbbünk nem készült arra, hogy maratont fusson. Nem készültünk arra, hogy végigcsináljunk egy világjárványt, hogy egy elhúzódó pandémia során álljunk helyt szülőként, gondoskodjunk a gyerekeinkről. De ha már ez a helyzet szakadt ránk, akár elleshetjük a maratonfutóktól, hogyan tudják végigfutni azt a teljesíthetetlenül hosszúnak tűnő távot.

Végig tudod csinálni!

Ez a legfontosabb – hogy higgyél magadban: képes vagy rá. Amikor valaki elhatározza, hogy le fogja futni élete első maratonját, hisz abban, hogy meg tudja csinálni. Még nem képes rá fizikailag, de a lelkében eldöntötte. Ezért áll neki edzeni. Ez ad neki erőt, hogy kitartson, akkor is, amikor nagyon nehéz.

Nemhogy egy maratonnál, de akár egy sima 20-30 perces futásnál is megélhetjük azt, hogy már annyira nehezünkre esik az erőkifejtés, hogy legszívesebben abbahagynánk – fájnak az izmaink, kiköpjük a tüdőnket, mi értelme az egésznek?

A komoly fizikai kihívásoknál, igénybevételeknél jellemzően ott van egy (vagy több) mélypont, amikor olyan nagy a fizikai diszkomfortérzés, fájdalom, hogy elviselhetetlennek tűnik. Úgy érezzük, mintha ez már soha nem változna, hogy ezt nem lehet kibírni.

De ott van a tapasztalat a korábbi edzésekről: nem, ez nem marad mindig így. Most nagyon nehéz – de túl fogunk jutni a mélyponton, és könnyebbedni fog. Vissza fog térni az erőnk, és végig tudjuk csinálni.

Nem lesz mindig így

Egy dolog biztos az életben: a változás. Amikor nehéz érzésekkel küzdünk, úgy tűnik sokszor, mintha örökre a hatalmukban tartanának majd bennünket. Mégis, van róla tapasztalatunk, hogy az érzések, bármilyen megterhelőek, idővel változnak – a nehéz érzések is.

Nem kell letagadnod, hogy most nagyon is itt vannak. Ismerd a létezésüket, fordulj  együttérzéssel és elfogadással önmagad felé – mert ez most tényleg nehéz. Ha elfogadó vagy magaddal, ettől könnyebbedhet a lelked.

„Igen, ez most nehéz. Talán az egyik legnehezebb dolog az életemben. Mégis csinálom. Magamért, a gyerekeimért, a páromért, a szeretteimért, a rámbízottakért. Büszke lehetek magamra, amiért így helytállok ezen a maratonon, amin az élet indított.”

Lesz változás – a járvány el fog múlni. Ez a prés, amiben most vagyunk,  lassan majd enyhülni fog, és újra lesz az életnek valamilyen normális kerékvágása. Bármilyen nehéz is most, nem fog örökké tartani. Végig tudjuk csinálni. Végig tudod csinálni.

Egyszerre csak egy lépést

A maratont, az ultratávot is lépésenként futják végig. Figyelni kell közben arra, hogyan fog talajt a láb, milyen a testtartás, megfelelő-e a lélegzetvétel ritmusa. Fontos a jelen pillanatban lenni – nem pedig azon keseregni, hogy milyen sok van még hátra.

Amikor nehezebb részek, esetleg emelkedők jönnek, akkor lassul a tempó. Nincs, aki végigsprintelné az egészet. Nem szabad kihajtani minden energiát, hiszen hosszú a táv, és tartalékolni kell belőle a váratlan helyzetekre is.

Most az életben is egy hosszú távot futunk. Messze a cél, talán nem is tudjuk pontosan, milyen messze van. Van, amikor könnyebben vesszük a terhelést, és van, amikor elfáradunk. De mindig fordíthatjuk a figyelmünket a jelen pillanatra, arra, ami éppen van.

Figyelhetsz az adott feladatra, amit éppen végzel – átélve az alkotás folyamtát. Vagy a gyerekedre, akivel éppen beszélsz („vajon milyen érzést tükrözhet az arckifejezése?”), a krumplira, amit éppen hámozol („milyen érzete van a kezemben?”), vagy amikor végre lefekszel aludni, érzékelheted, ahogy a tested súlyát megtartja az ágy.

Vágyakozunk arra, milyen jó lesz majd, ha végetér ez az egész járványhelyzet. De az életünk nem a covidmentes múltban vagy majd egyszer a jövőben zajlik. Hanem pont most és pont itt, abban, ami éppen történik. Minél inkább jelen tudunk lenni ebben a mostani pillanatban, annál teljesebbnek élhetjük meg.

Pótold az energiáidat

A hosszútávfutók se szünetmentes áramforrásként futják le a maratont. Útközben újra meg újra pótolják, amit a szervezetük felhasznált, hogy bírják a terhelést. Figyelnek a rendszeres folyadék- vagy elektrolitbevitelre, gyorsan felszívódó tápanyagokkal gondoskodnak az energia pótlásáról.

Neked is szükséged van a töltődésre – ne hajtsd ki magad egészen! Szükség lesz még az energiáidra később is. Tény, hogy nagyon sok fizikai, érzelmi terhet viszünk most a vállunkon, hónapok óta. De apró megállások is sokat tudnak segíteni, hogy oldódjon benned a stressz.

Adj meg magadnak újra meg újra egy kis törődést, ami nem kerül sok időbe. Hallgasd egy kicsit a madárcsicsergést az ablakból, amikor kinyitod szellőztetni. Amikor kilépsz a házból, állj meg egy percre, és figyelj a szél susogására, az esőcseppek kopogására, vagy a napsütés melegére. Ülj le 5 percre, és igyál egy csésze finom, illatos teát. Vagy ülj le csak egy percre, hunyd le a szemed, és figyelj a légzésed ritmusára.

Az adventi idő maga is a megállásra, elcsöndesedésre, töltődésre hív. A Fény születésére várakozunk a sötétségben. Mennyire igaz ez a mostani helyzetre! Üljetek le rendszeresen az adventi koszorú vagy akár csak egy gyertya köré. Hagyjátok, hogy hasson rátok a sötétben égő gyertyák fénye. Énekelhettek adventi énekeket, vagy imádkozhattok, ha hívő család vagytok.

Vagy akár csak beszélgethettek. Kinek mi volt ma nehéz, minek örült aznap? Osszátok meg egymással. Vagy körbemehettek, és mindenki mondhat valamit a többiekről egyenként, ami aznap jó élmény volt a másikkal kapcsolatban. Ez abban is segít, hogy a bezártság, a szorongás miatt felgyűlő, egymáson lecsapódó feszültségek oldódjanak.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. december 14.