Ungváry Zsolt megható írásának a hatására mindenki újraértelmezi azt, hogy mi igazán fontos az életben. 

Bölcsesség könyve 4,13

Az orvos tekintetéből azonnal megértette, hogy nagy a baj. Gyorsan odasúgta a feleségének: „Vidd ki Lacikát a folyosóra, jobb ha ezt nem hallja!”

Az asszony szeme hirtelen bepárásodott, nagyot nyelt, de kézen fogta a fiút, és kimentek a szobából. A doktor zavartan babrálta a nyakából lógó sztetoszkópot. Negyven körüli férfi lehetett, bizonyára került már ilyen helyzetbe. Tekintete a becsukódott ajtóra tapadt.

– Molnár úr, rettenetes ezt mondani egy apának, ilyen fiatalon… – kezdte. A zsebéből előhúzta a leleteket, mintha most szembesülne velük, aztán visszarakta az összehajtott papírlapot.

– Mennyire biztos?

– A tudomány mai korlátai és lehetőségei mellett… – próbálta volna elodázni a választ. Molnár hangja követelődző határozottsággal csengett.

– Mennyi?

– Másfél-két hónap. Talán három.

A műanyag-hadseregek között dúlt a háború. Katonák masíroztak a szőnyeg szélétől a fal felé, a konyha irányából repülőgép érkezett hangos berregéssel, és két kisautó száguldott keresztül az állásokon. Lacika ledobta a repülőt (nagy robbanással elpusztított két indiánt és egy plüssfigurát), a távirányításos kék rendőrkocsi pedig bősz szirénázás közepette átgázolt a sokkal kisebb tankokon.

Molnár László az ajtóból figyelte a fiát, akinek arcán a játék izgalma minden egyéb érzést elrejtett. Éppen a feje fölött, a kinagyított fotó, a családi kép, amin 3-4 éves lehet. Apa karjában, amint óvón, szeretettel átöleli, összemosolyognak; ezt a pillanatot kapta el a fotós.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. december 3.