„A templom ajtaját szélesre tártuk, és 50 órán át be se csuktuk. Ott tömörültünk egy egész hétvégén át, örültünk egymásnak, és éreztük, hogy az egyház él.” Ez a beszámoló nem a távoli múltból származik, hanem a közelmúltból, egészen pontosan olvasónk hétvégi élményét osztotta meg velünk. Bár sokszor érezhetjük azt, hogy a fiatalok távol kerültek az egyháztól, de jó látni, hogy vannak olyan közösségek, alkalmak, ahol még él az egyház.

Valljuk be őszintén, 50 óra az nem kevés idő, ha úgy tekintünk erre az időintervallumra, hogy megszakítás nélkül tart egy esemény ilyen hosszú ideig. Balatonfűzfőn ennek ellenére nem ismernek lehetetlent, mert már harmadik éve rendezik meg a Bódi Mária Magdolna szentségimádási hétvége néven ismert 50 órás szentségimádást, azaz a „Balakat”-ot. Ez idő alatt bár nem végig ugyanazok a hívek vannak jelen, de az Oltáriszentséget nappal és éjszaka sem hagyják őrizetlenül.

A hétvége ötlete egy egyetemista lány fejében fogant meg. Eszter, Fábry Kornél atya „A Szentségimádás Iskolája” című előadássorozata nyomán találta ki, hogy 50 órán keresztül tartson a szentségimádás. Ez merész vállalásnak tűnhet, főleg egy ilyen kis településen, mint Balatonfűzfő. És valóban az is. Az első évben a frissen oda került, fiatal plébános, Laposa Norbert atya is meglepetten hallgatta a terveket. Sőt, maguk a szervezők is megdöbbentek, hogy a helybeliek milyen hamar elkapkodták a különböző idősávokat. Az első évi sikeren felbuzdulva a második alkalommal már egy Balaton parti országos ifjúsági találkozóvá nőtte ki magát az esemény, izgalmas kisérő programokkal. Őszintén sajnálom, hogy abban az évben én még nem váltam a történet részesévé, hiszen a járvány miatt idén csak egy szűk, a szervezők barátai közül toborozott önkéntes csapattal tudtunk végig részt venni és fogadni a kerékpáros zarándokokat, a betérő helybélieket és a településen nyaralókat.

Saját élményeim az 50 órás szentségimádásról

Ketten érkeztünk vőlegényemmel Fűzfőre. Én kicsit idegenvezetőként is, hiszen bár először jártam a településen, keresztény fiataloknak szóló eseményeken annál többször. Kedvesem ellenben annak idején sikeresen kibérmálkozott az egyházból. Azóta a miséket már ismét lelkesen látogatja, de olyan eseményre, ahol kötetlen formában találkozhat korunkbeli testvérekkel, még nem volt lehetősége ellátogatni. Amikor elkezdett ismét egyre gyakrabban felbukkanni szertartásokon, rá is kérdeztem, hogy gimnazistaként, hogy kopott ki a hitgyakorlás az életéből. Tulajdonképpen arra hivatkozott, hogy senki korabelit nem ismert, aki vallásos lett volna. Egyszerűen belenyugodott, hogy nem léteznek fiatalokból álló közösségek.

Útban Balatonfűzfő felé már előre mosolyogtam magamban, hogy mekkora meglepetés fogja érni.

Az első nap kicsit megilletődötten telt: Eszter családja hihetetlen nyitottsággal fogadta az érkező önkénteseket. Még fél órája sem voltam Fűzfőn, amikor már elemózsiát csomagoltam a csapatnak, a konyhájukban. Ott tudtam meg azt a hírt is, hogy a szentségimádás nyitószentmiséjét dr. Udvardy György érsek úr fogja tartani Veszprémből. Gondoljatok bele, hogy mekkora megtiszteltetés, ha egy fiatal hívek által szervezett eseményre ellátogat az érsek is! Sőt, még kézzel írott biztató levelet is kaptunk dr. Erdő Péter bíboros úrtól. Ehhez mért volt az izgalom is: hatalmas nyüzsgés, készülődés. A szertartás alatt végig csattogtak a különböző sajtóorgánumok fényképezőgépei. Aztán hirtelen beesteledett és elcsöndesült minden. Mi maradtunk, segítők, meg néhány némán imádkozó helybéli. Kezdetét vette a csendes szentségimádás.

Elsőre nehéz volt, nem is tudtam lelkileg megugrani a készülődés izgalmai és a csendes szentségimádás közötti lépcsőfokot. Láttam, hogy körülöttem a többiek megérkeznek lélekben, elcsendesednek, néhányaknak könnyeket is felfedeztem a szemében. De bevallom, nekem leírhatatlanul nehéz volt kint hagynom az egész napos nyüzsgést, és csak Jézusra figyelni.

Sokáig maradtunk a templomnál, majd pár órára elvonultunk pihenni, mert napfelkeltére már hajnali áhítatot terveztünk pirkadati fények között, a Balaton partján, gitárral. Kedves főszervezőnket hátra hagytuk, hogy őrizze az Oltáriszentséget. Vasárnap meglepetten mesélte, hogy a két éjszaka folyamán egyetlen egyszer sem volt egyedül a templomban. Még a legkomorabb éjjeli és a legsötétebb hajnali órákban is mindig tértek be hívek imádkozni: egyesek korábbról ismerték az eseményt, de olyanok is jöttek, akik csak Fűzfőn nyaralva észrevették, hogy nyitva a templomajtó, és éjjel visszahozta őket a szívük.

A szombati nap számomra a beszélgetések napja volt. Sokakkal szóba elegyedtem. Olyan fiatalokkal, akik elmondták, hogy nekik egy ifjúsági közösségben nem elég összetartóerő, hogy mind keresztények vagyunk, ha a lelkiség megélése nem kap teret. Ez megmelengette a szívemet, hiszen én is hagytam el közösséget azért, mert bár az együtt töltött időnek az apropója a katolikus vallás volt, de ha a Jóisten vagy a hit szóba került, már csak zavart, lesütött pillantásokat kaptam feleletül.

A szombat méltó fénypontját adta a szentmise. Különleges helyszínen, a templom mögötti 13. századi templomromban került bemutatásra. Előtte lehetőség nyílt gyónásra. Estére végre én is megérkeztem lélekben. Már nem rémített meg a templom csendje, tudtam Jézusra figyelni. Nagy küzdelem volt, de megérte.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. július 10.