Egy olvasónk levele. A szerk.

Előre bocsátom, hogy nem vagyok teológus. Nem vagyok pap sem. Egy egyszerű katolikus hívő vagyok, aki gyerekként kapta a katolikus hitet és felnőttként igyekszem azt tudatosan elmélyíteni magamban. 42 éves vagyok, szerető feleséggel és négy gyermekkel, a zsinat utáni kor gyermeke. Annak idején, még gimnazistaként, későbbi feleségem vitt el Nagymarosra az ifjúsági találkozóra. Megragadott a fiatalos lendület és az emberközeli varázslat. Később karizmatikus lelkigyakorlatokon vettem részt, majd egy lelkigyakorlatos mozgalomban sok éven át szervezőként, házigazdaként is tevékeny részt vállaltam a hit örömének felmutatásában másoknak.

Felnőtt hitéletemben a fordulópontot az jelentette, amikor induló huszonévesként egyszer megállított egy krisna hívő egy nagyforgalmú fővárosi téren és beszédbe elegyedtünk. Azon kívül, hogy római katolikus keresztény vagyok, aki gyakorolja a vallását, nem nagyon tudtam neki mit mondani erről a vallásról. Pontosabban semmit. És úgy sejtem, nem álltam és nem állnék ma sem egyedül ezzel az Egyházban fiatalként. Emlékszem, utána felszálltam a villamosra és azon gondoltam, hogy akkor most miben is hiszek? Egyáltalán mit jelent az, hogy katolikus? Miért vagyok római katolikus? Csak mert beleszülettem? Kegyes szokás? Csak ezt dobta számomra a gép? Lényeges egyáltalán, hogy milyen felekezethez tartozunk? Ha igen, miért, ha nem, miért nem? Mit tudok a hitemről? Tudok-e egyáltalán felelni bárkinek, aki erről kérdez engem, akár a legalapvetőbb kérdéseire vannak-e válaszaim?

Sajnos nem voltak, ezt erősen éreztem.

Ezután tudatosan elkezdtem keresni a válaszokat. Próbáltam és próbálok ma is minél többet olvasni, hallgatni, nézni, tanulni, imádkozni, beszélgetni a témában, a témáról. Az elvem mindig is az volt: csak tiszta forrásból! Csodálatos és izgalmas volt, ahogyan kinyílt hitem kapuja számomra. Persze csak karcolom a tetejét ennek a sziklatömbnek, de már az is lenyűgöző, ami felsejlik. Mint a hagyma, ahogyan hámozod le, egyre újabb és újabb rétegek bukkannak elő. Megérzed az Istent benne, hihetetlenül gazdag és mégis elképesztően logikus. Ez a katolicizmus.

Rácsodálkozni, ahogyan Krisztus igazsága a Szentlélek segítségével az Egyházban, mint a virág, egyre jobban kibomlik az emberek számára. Jézus Krisztus örömhíre tényleg egy csodálatos márványtömbként mutatkozik a jóakaratú ember számára, amelynek sok része nem is látszik még ma sem, és mint a régészek, két évezred alatt az Egyházban sok-sok pici ecsetvonással hozták a napfényre ezt az igazságot, ami olyan egyszerű, mégis felmérhetetlenül gazdag, és ahogyan mondtam, elképesztően logikus. Ezt meglátni szerintem nem jelent különös tehetséget senki számára. Jóakarat, nyitott szív és egy kis logikus gondolkodás elég hozzá. (Sok nagyszerű ember végigment ezen az úton: John Henry Newman, Scott Hahn stb.)

Ennek fényében egyszerű hívőként kifejezetten fájdalmas számomra, ahogyan ugyanez az Egyház viszonyul ma kétezer éves önmagához. 

Annak idején nyitott szívvel elindulva ma már úgy látom, hogy a korábban oly bizakodóan remélt mentőkötél helyett az Egyház lassan megfullad a világ által sikeresen ránk kényszerített progresszivitás szoruló selyemzsinórjában, bár kényszert éreznek még ma is arra sokan az Egyházon belül is, hogy rendíthetetlen makacssággal még összébb rángassák ezt a hurkot.

Semmilyen módon nem értelmezhető például számomra a tradicionalizmus, mint vád a Katolikus Egyházon belül. Jézus Krisztus igazsága nem változik, nem változhat, hiszen ha változna, akkor nem is volna igazság. Isten nem vezeti félre az embert. Krisztus nem azt mondta, hogy, amit most mondok nektek, az kétezer évig érvényes, utána új lapot kezdünk, majd aztán találjátok ti ki, hogy hogyan tovább. A tradíció, a hagyomány az Egyházban a megtestesült Isten által közölt és a Szentlélek segítségével évszázadok alatt fokozatosan felismert, isteni módon logikus és kikezdhetetlen hitigazság, amely a márványtömb látható része. A Katolikus Egyház lényege szerint tradicionalista. Ha nem az, akkor már nem a márványt tárja föl, hanem inkább más, értéktelen, márgás morzsalékot kotor ki, hogy behintse azzal a kereső emberek szemét és szívét.

Ugyanakkor ma divat, sőt úgy érzem már elvárás, hogy gunyorosan, vagy rosszabb esetben elítélően nyilatkozzanak ismert, elismert egyházi személyek is a „hagyományosokról”, de úgy általában rossz érzést és gyanakvást kelt az Egyház tagjaiból sokakban, ha valaki valamilyen formában a II. Vatikáni Zsinat előtti kor bármilyen teológiai igazságára hivatkozik, illetve farizeusnak tartják, aki a kétezer év alatt kikristályosodott formához és tartalomhoz kötődik.

A legfájdalmasabb tapasztalatom a szentmise kapcsán fogalmazódott meg. Nem tudom nem úgy látni a dolgot, hogy a több évtizedes reformsorozat következetesen a katolikus hitigazságok gyengítését eredményezte és az istenközpontúság helyett az emberközpontúságot erősíti ma is.

Nem akarok senkivel vitatkozni és nem akarok ítélkezni sem. De kérdezem: biztos, hogy az Isten akarata például, hogy a pap hátat fordít Krisztusnak, aki a tabernákulumban jelen van köztünk, hogy az imádás jeleit (zeneiség, térdhajlás) lassan de biztosan kigyomláljuk úgy, hogy előtte ne vegyünk semmilyen fáradságot, hogy elmélyedjünk a szentmise 2000 éves teológiájában,  ugyanakkor rengeteg energiát fordítsunk arra, hogy mi jól érezzük magunkat a szentmisén? Ha hiszem, hogy Jézus valóságosan jelen van az eucharisztiában, hogy Ő ténylegesen ott van a templomban, ha megvallom, hogy Ő valóságos Isten a valóságos Istentől, az Atyával egylényegű, akkor miért üldözendő, hogy formailag és tartalmilag is minden felé irányuljon a szentmisében? Ha Jézus Krisztus ott van a szentostyában, akkor nem az a legnagyobb dolog az ember életében, hogy Vele személyesen találkozik? Ma miért gúny és megvetés tárgyai az imádásnak és tiszteletnek a jelei, például miért nem szabad illő Őt térden állva fogadni és megvallani Őt ezzel? Mikor szeretem Őt? Ha letérdelek és imádva egyesülök Vele, vigyázok Rá, azt a néhány pillanatot csak Neki adom, vagy ha állva fogadom az Ő közeledését, megtapogatom Őt koszos kézzel, gyorsan bekapom, miközben a szememmel és elmémmel már az elszaladó gyermekemre koncentrálok, és mikor leülök, az eucharisztia maradékát bele törlöm a nadrágomba.

Te mit szólnál, ha az, akiért mindent feláldozol, akinek szíved teljes szeretetét odaadod, akinek ajándékként, tiszta szívvel felkínálod magad, az hátat fordít neked, a köszönet és hála jele nélkül, szinte közömbösen fogadna téged?

És egy rövid gondolat a vírusjárvány idejére beszüntetett, nyilvános szentmisékről:

Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Ha halál jár érte és csak a katakombákban lehet, titokban, akkor is. Ha üldöznek benneteket értem, tönkreteszik az életeteket, sőt a gyermekeitek életét is, akkor is. Ha lerombolják templomaitokat, megkínoznak, kivégeznek vagy lágerba hurcolnak nevemért, akkor is. De majd kétezer év múlva, ha vírusjárvány lesz három hónapig, akkor inkább ne. Akkor jobb, ha nem jöttök. Akkor nem vagyok egy ideig az élet kenyere.

Biztos, hogy ez az út, ami Hozzá vezet? Ez nem inkább Isten helyett önmagunkhoz vezet?

Köszönettel,

Haraszti Bálint

Létrehozva 2020. június 13.