Az író igenis nyissa ki a száját, ha rossz irányba mennek a dolgok 

– A hűséges olvasók többsége csak az íróval találkozhat. Az önismeret egyszerre emberi és írói erény. Hány Jókai Annát ismertél meg?

– Most, hogy az életműkiadás miatt sok mindent újra kellett olvasnom, úgy találtam, hogy egy darabból vagyok faragva, csak valami okból a személyiségemnek mindig más és más oldala került előtérbe. De ma is az az ötéves gyermek áll hozzám a legközelebb, aki voltam. Vele vagyok azonos a legbensőmben. Akinek olyan kérdései voltak, hogy mit keres ezen a világon, miért olyanok az emberek, amilyenek, aki minden este úgy feküdt le, hogy furcsa kíváncsiság élt benne, hova megy az ember álmában éjszaka, mi van vele, miért nem tud magáról, hogyan született meg benne az a mindent kérdéssé emelő gyermeki kíváncsiság, ami egész életemen át elkísért. Bennem van még az a Jókai Anna is, aki nagyon korán két gyermeket hozott a világra, nagyon szegény volt, és mert nagyon szegény volt, az anyagi világnak a dolgai sokkal jobban érdekelték, mint most. És természetesen az író is én vagyok, akinek sikerült megcsinálnia azt, amit gyerekkorától akart, ettől kezdve folyamatosan jelen van az a Jókai Anna, aki most itt ül veled szemben. Az, aki írói működésének első éveiben völgyben látta a világot, gondosan, aprólékosan térképezte fel, milyen világban él.

– Tetszett?

– Nem tetszett ez a világ. Miután nem éreztem jól magam e völgylétben, s úgy éreztem, hogy a hazám is ebben a völgyben szorong, s nincs fölöttünk egy eléggé tágas ég, nem tehettem mást, elindultam belső szellemi ösvényemen, igyekeztem a magam hegyére a saját kaptatóimon feljutni ebből a völgyből. 1982-ben jelent meg a Jákob lajtorjája című regényem, amiben a horizontális és a vertikális síkokat egybe tudtam játszatni, de ekkor még különvált az emberi létnek ez a két aspektusa.

– Nevezzük meg mindkettőt…

– Egyrészt földi lények vagyunk, de szeretnénk a spiritualitást behozni az életünkbe. Később, a rendszerváltozás után az apokrif imáimmal, a nagy, kegyelmi regényemmel, a Ne féljetek! cíművel, melynek a huszadik kiadását vehettem a kezembe, teljesedett ki mindaz, amire mindig is törekedtem: a spirituális realizmus, amit ma az irodalom világában a nevemhez kötnek. Fontos az egyénnek a materiális világ, ebből szerezzük életanyagunkat, tapasztalatainkat, de ugyanilyen fontos mindaz, amit csak a szellem napvilágánál láthatunk meg.

– Többször is, más alkalmakkor is elmondtad, hogy nem akarsz művésznek látszani, nem akarsz megátalkodottan másnak mutatkozni, mint a többi ember.

– Arra törekedtem az írói létben, hogy ne a különcségeimet hangsúlyozzam az emberek előtt. Nagyon sokszor közepes tehetségű személyek mindenféle praktikákal szeretnék magukat érdekesnek feltüntetni.

– Ebben jó partnerük a média.

– Igen, erre harap a média. Bár tőlem elfogadják, hogy arra akarom felhívni a nem könnyű helyzetben lévő embertársaimnak a figyelmét, hogy a sorsban, a dolgok megélésében egy vagyok velük. Elég akkor művésznek, írónak lenni, amikor nagy csöndességben dolgozik az ember az íróasztalánál. Előadónak, gondolkodó embernek, szellemi partnernak pedig akkor kell lennem, amikor a rendkívül sok meghívást elfogadom. Nem szeretem sem az írói, sem az emberi manírokat. Nem szeretem a bulvárlapok horoszkópjait, de az enyémben, a Nyilas csillagjegyben az ember két lábbal áll a földön, nagyon erősen, de nyilával mindig az eget célozza. Nagy vágyam volt mindig olyan műveket tűzni a nyílvesszőmre, amelyek képesek összekötni az eget és a földet. Drága Weöres Sándor, a nem is közénk való költő írta: “Alattunk a föld, felettünk az ég, bennünk a létra.”

– A teljesség felé…

– Igen… Nem csak az angyalok járnak föl s le, az emberi lélek is képes a felemelkedésre. Egész életművemmel ezt igyekeztem megmutatni.

– Ahhoz képest, hogy mennyire termékeny vagy íróként, sokat vállaltál és vállalsz a köz szolgálatából is. Már akkor furcsállottam ezt, amikor elvállaltad a Magyar Írók Szövetségének elnöki tisztségét. Próbáljunk visszatérni arra az időre, amikor Göncz Árpád, mindenki Árpi bácsija igen magas posztra került, és helyére kellett lépni egy igazi írónak.

– Éppen akkor túl voltam a Töve és gallya esszéin, s amikor túl vagyok egy nagyobb munkán, olyankor beáll az írói csönd – az erőgyűjtés, a felkészülés, a töltekezés ideje ez. Éppen ebben az időben ért a megtisztelő felkérés, s közben fennállt annak a veszélye, hogy az egymással marakodó erők széthordják ezt a szövetséget. Arra gondoltam, hátha nekem sikerül együtt tartani a jeles személyekből álló társaságot, hátha sikerül a gyakorlatban is az, amit elméletben képviseltem: összetartani a világot. Amennyire lehet, békíteni, csitítani az ellentéteket, megalkuvások nélkül.

– Igazi, hagyományos női szerep volna ez a világban.

– Nem vagyok olyan nagyon jó véleménnyel a nőkről… Vannak nagyon hisztérikus nők, és vannak higgadt férfiak. Nagyon meggyőző volt, hogy titkos szavazáson, ellenszavazat nélkül választottak meg. Három éven át sikerült a társaságot együtt tartanom. Mégsem ezt tartom a háromévi munkából a legfontosabbnak.

– Hanem?

– A szövetséget fokozatosan szétszedték, de lelkem egy titkos zugában jól elzárva őrzöm mindazt, amit írótársaimért megtehettem. Három év után egy megható szeretetünnepen búcsúztattak, és kérleltek, hogy vállaljam újabb három évre, de az újabb itt töltendő idő már csapda lett volna. Előlépett volna az emberi hiúság – a hatalomszeretet ilyenkor erősebb lesz, mint az emberszeretet. Nem vállaltam. Új feladatok vártak, mind több hívást kaptam az ország legeldugottabb településeiről is, de bejárhattam a magyarlakta területeket, számos meghívás szólított külföldre is. Én ezt misszióként fogtam fel. Amikor még tanárnő voltam, amikor különböző munkahelyeken hányódtam, bizony mit nem adtam volna azért, ha valaki, akit tisztelek, akit mások is elismernek, egyszer azt mondja nekem: csináld, hagyd a kételyeidet.

– Mik voltak és mekkorák voltak a kételyeid?

– Elsősorban abban kételkedtem, hogy lehetséges-e erős terhelés mellett – két kisgyerek, hosszú munkaidő – az írói pályát elkezdeni. Hogy nem volt-e hazug a gyermekkori vágy és álom, amit az íróságról szőttem. Minden jobb kamaszban él a világmegváltás vágya, aztán a többség beleszürkül az életbe, miközben az gyorsan múlik. Az is kérdéses volt, hogy amit én ennek a világnak mondani tudok, az a Kádár-korszakban kell-e? Ma is el tudok csodálkozni azon, hogy Magyarországon sok ember él, akit érdekel a metafizikai próza, a spiritualitás. Ma is sokan ragaszkodnak a hazaszeretet fogalmához, ami nekem is nagyon fontos.

– Mégis, mintha két Magyarország lenne…

– Biztos, hogy két Magyarország van. Szokták mondani, hogy temessük be az árkokat, s én szívesen is hoznám ehhez a munkához a “lelki lapátjaimat”. De árkot betemetni nem úgy kell, hogy az egyik oldalon állókat belelőjük az árokba, és rájuk lapátoljuk a földet. Türelmes munkával kell meggyőzni embertársainkat, hogy nem vesztek ki a világból az eszmények, hogy a hazugság hazugság marad, hogy az igazság igazság marad, s történhet bármi, én mindenkor a sok gonddal küzdő ember mellé teszem le a voksom. Ahogy nem szerettem az ideológiai kényszerzubbonyt, amit ráhúztak a világ úgynevezett szocialista felére, ugyanúgy nem szeretem azt a pénzvilágot, ahol a pénz határozza meg, hogy ki kicsoda, és mire alkalmas.

– Kedves Anna, amikor kiállsz a saját közönséged elé, ők már tudják, mit akarsz, te is tudod, mit várhatsz tőlük. De mit mondasz azoknak, akik a másik oldalon állnak, akik idegenkedve néznek rád, ránk? Hogyan lehetne megszólítani azt a másik-magyarországi lakost, aki rosszallóan nézi azt, amit írsz, amit mondasz, amiért küzdesz? Mit lehetne mondani ezeknek az embereknek?

– Bennem nincs kétféle mondanivaló, gyakran előfordul, hogy az estjeimre olyan emberek is eljönnek, akikről tudom, hogy nem úgy és nem arról gondolkodnak, mint én. Ilyenkor érzem, hogy küldetésem van, hiszen ha csak egy embert is sikerül közelebb hoznom az általam hirdetett eszmékhez, értékekhez, már boldog vagyok. Ugyanakkor azok is igénylik a megerősítést, akikkel együtt gondolkozom. Csökken a lelkesedés, nyomasztó a rezignáció, az apátia. Sokkal több erő kell éltetni ma a lángot, mint két-három évvel ezelőtt. De az is elkerül hozzám, hogy “milyen kár, hogy az Anna jobboldali gondolkozású, de a Ne féljetek! nélkül nem tudok élni…” Jó tudni, hogy a könyvem bárkit megtalálhat. Közben nagyon sajnálom, hogy a magyar értelmiség jelentős része vagy hallgat, vagy elképesztő módon viselkedik.

– Akarva-nem akarva elérkeztünk egy fogalomhoz, amit még nem érintettünk. Mit jelent neked a politika? Mondják, hirdetik sokan, hogy a politikát hagyjuk a hivatásos gazemberekre, elég négyévente megmártóznunk ebben a kéngőzös párában. Közben előttünk Illyés Gyula élete és példája, aki minden ügyben illetékesnek vélte a magyar írót, és sokat fáradt azért is, hogy megtalálja utódját Csoóri Sándor személyében. Az írói szerepkör megváltozott.

– Soha nem szerepekben gondolkodtam. Az írói létben ma is az a legfontosabb, ami a régi rendszerben. Olyan rettenetesen rossz irányba hajózik a világ és ez a kis magyar bárka, hogy nem teheti meg az, akinek a teremtő valamivel több tudást adott, hogy közömbösen és részvétlenül nézze mindezt. Igaz, hogy a művek a legfontosabbak, de Hamvas Béla, az én egyik mentorom azt tanítja: jaj annak az írónak, aki a műveiben megvalósítja magát, de az életében lefelé csúszik. Aki íróként teljesen beleragad a politikába, az olyan lesz, mint Baudlaire albatrosz madara, aki fejedelemként száll, de a fedélzetre esve csak esetlenül csapkod a részeg matrózok gyönyörűségére. Az ember lelkiismerete nem engedi, hogy a politikai gyalázatosságokat szó nélkül tűrje. Finoman és határozottan meg kell ilyenkor érinteni a politika világát, le kell tenni a garast arra vonatkozóan, mit tartunk jónak, és mit rossznak. Általam tisztelt barátaimnak is, akiknek a működésében bízom, nekik is azt mondom, ha a politikai szándékaikat nem az erkölcsből eredeztetik, akkor tiszavirág-életű lesz mindaz, amit elérnek. Az író igenis nyissa ki a száját, ha rossz irányba mennek a dolgok, mert ma Magyarországon nagyon sokan félnek.

– Tessék?

– Félnek, mert van féltenivalójuk. Féltik az állásukat, kevéske jövedelmüket, de ha az is hallgat, akinek neve van, akit szeretet övez, akkor mi lesz itt? Ha a szellemi ember soha nem szólal meg, a szerencsétlen kardforgató, vitézkedő országvezető rend honnan tudná, merre van a helyes irány? Azon a háborgó tengeren, amin hajózunk, a navigátorok kezében ott kell lennie az iránytűnek, kell tudni, mi fontosabb: a Sarkcsillag vagy a tűzijátékok tüntetően materiális csillagai. S ha még az is előfordulhat, hogy valakik ezt a szép, háromszínű zászlót kalózlobogóra cserélik, akkor aztán megnézhetjük magunkat.

– Hagyjuk a jóslatok világát. De az mégis érdekelne, mi jót vársz még a jövőben?

– Ha az ember Isten kegyelméből megél hetvenöt évet, már ne várjon semmit. Egyetlen dologról nem tudtam lemondani: hogy érezhessem a mások szeretetét. Minden este azért imádkozom, hogy add Uram, hogy tudjak szeretni, s minden reggel úgy ébredek, hogy azt kívánom: engem is szeressenek.

– Amikor a szeretet szót kimondja az ember, túl sok emberre gondol.

– Azokat kell szeretni, akiket az élet a közvetlen közelünkbe hoz. Már huszonöt éve olyan társ mellett élek, aki szeretetből vállalta azt a nem könnyű feladatot, hogy az idejének csak egy parányi töredékével rendelkező ember mellett éljen. Ő valóban azt gondolja, hogy ő egy repülőtér, egy kifutópálya, ahonnan fel lehet szállni a repülőgépnek. Nem lehet mindenki repülőgép. Fontos, hogy legyen egy hely, ahova leszáll, ahol magához veszi azt a szellemi kerozint, amivel újra felszállhat, mert ha nincsen ilyen repülőtér, akkor ott a magasságban lezuhan és elég a repülőgép. Erre nagyon sok példa van. Nagyon sok embertársunk, nagyon sok művész kóvályog a levegőben, és nem kap sehonnan segítséget.

– A beszélgetésünk nemcsak a születésnapod felé menő időben van, hanem advent is közeleg.

– Nekem az advent nagyon fontos. Most annak örülnék, ha november 22-én hat órakor a Petőfi Irodalmi Múzeumban minél több olyan embert látnék, aki szeret engem, akik az én egyébként nem könnyű életemet, törekvéseimet szeretetükkel megerősítik.

– Mi volna nekik az adventi üzeneted?

– Az adventi üzenetem az, hogy adventkor meg kell születnie az igazságnak. Nem az Isten felelős azért, hogy ilyenné vált a világ, hanem a szabad akarattal megáldott és megvert ember. Én azt gondolom, ahogy a kulcs a Fiúnál van, amit az Isten kapujába be lehet illeszteni, de a kilincset csak az ember nyomhatja le.

– A kisded születése előtt is, utána is van történet. E történetek mind afelé mutatnak, vagy próbálnak mutatni, hogy miként válik ez a testiség-történet szellemi útmutatóvá, szellemi valósággá. Utaltál is rá, hogy egyszerre kell a materiális világban otthonosan mozogni és nagyon tudni a szakmát, ugyanakkor nagyon nyitottnak kell lenni az örök értékek iránt, ami nélkül nem érdemes csinálni azt, amit csinálunk.

– Szokták néhányan azt mondani, akik nem értik az örök érték fogalmát, hogy a konzervatív ember csökött, nem kíváncsi, holott csak annyit jelent, hogy konzerválni akarjuk az örök értékeket, tovább akarjuk adni, hogy még pár száz év múlva is elérhetők és fogyaszthatóak legyenek.

– Ha már szóba hoztam a kisdedet, mit üzennél annak az ötéves kislánynak, aki hetven éve nézi, hogy mit művelsz magaddal?

– Azt üzenném neki, ami egyik legfájdalmasabb gyerekkori élményemnek az oldása lenne, hogy ne féljen, hogy ne féljetek. Mert a gyerekekben sokféle félelem van, bizonytalanul állnak a világgal szemben, és sok esetben nem kapnak segítő válaszokat. Ezt mondanám annak az ötéves kislányak, akit az anyukája minden nap azzal ijesztget, hogy ha kidugja a lábát a paplan alól, megeszi a tücsök. És aki a tücsökről azt gondolta, hogy egy vadállat. Azt üzenném, hogy most is talán csak ilyen tücsköktől fél az ember. Ne féljetek, mert van ítélet, de nem a világban, hanem a világ fölött. Meg azt is mondanám, hogy amilyen mértékben kritikus az ember másokkal szemben, legalább olyan mértékben legyen kritikus önmagával. Rendkívül fontosnak tartom az önépítést, az őszinteséget önmagunkkal szemben, azt a vágyat, hogy folyamatosan sikerüljön lefaragni valamit azokból a tulajdonságokból, amelyekkel sokkal nehezebb lesz átlépni a halál kapuján. Meg azt is mondanám, de ezt már nem az ötéves kislánynak, hanem annak a Jókai Annának mondom, akinek az Isten kegyelme adhat még éveket, hogy amikor majd eljönnek azok a nemszeretem órák, akkor mindazt, amit leírt, amit mondott, bár tanácsként és óvatosan és alázatosan sugallva a világnak, úgy tudjon majd innen átmenni, hogy az a bizonyos fény, ami befogadja, ne szüntesse meg azt, ami ő volt. Én abban hiszek, hogy halál nincsen, csak metamorfózis, átlépés, átlényegülés. Egy megbízatás alól felmentenek, és az ember várja a következőt.

Pályakép

Jókai Anna 1932. november 24-én született Budapesten. 1951 és 1953 között könyvelő, 1953 és 1957 között népművelő, művelődési előadó, 1957 és 1961-ig főkönyvelő.

A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1961-ben szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát. 1961-től 1970-ig általános iskolai tanár. 1971-től 1974-ig a budapesti Vörösmarty Gimnázium tanára. 1974-től szabadfoglalkozású író. 1986 és 1989 között az írószövetség alelnöke, 1989-től elnökségi tagja, 1990-től 1992-ig elnöke.

Jókai Anna díjai, a teljesség igénye nélkül: József Attila-díj (1970), SZOT-díj (1974), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1992), Kossuth-díj (1994), Magyar Örökség Díj (1998), Köztársasági Elnök Érdemérme (2002), Arany János Nagydíj (2003), Prima Primissima közönségdíj (2004).

Létrehozva 2024. január 20.