A középkori kereszténység nagy jelentőséget tulajdonított a képzeletnek, és alapvető eszköznek tartotta a tekintetben, hogy az európai népek közvetlen kapcsolatban maradjanak a hit valóságaival.

A gótikus katedrálisok jellegzetes építészete a tágasság és fény tudatát kívánta hangsúlyozni, elővételezve a mennyország keresztény reményét. A középkor nagy ferences teológusa, Szent Bonaventura (1221-1274) mutatott rá, hogy az ábrázolás alapvetően fontos szerepet játszik a keresztény jámborságban és szellemiségben. A szentképek az egyház kevésbé iskolázott tagjai számára is lehetővé tették hitük elsajátítását, mert fogódzópontokat nyújtottak a teológiai neveléshez. Ha a kor egyházi épületeire gondolunk, ez kétségtelenül bölcs meglátás volt: a nagy reneszánsz templomok oltárképei segítettek kiemelni a megfeszített Krisztus jelentőségét, és bevésni a jelenetet „a megkeresztelt képzeletbe”. Bonaventura megjegyezte továbbá, hogy mivel az emberi „érzelmekre nagyobb hatással vannak a látottak, mint a hallottak”, a képek sokkal jobban ösztönzik a hívek egyéni áhítatát.

A képek ilyetén használata a középkori katolicizmus számára teljesen természetesnek tűnt. Ha a Biblia mennyországról beszél, miért is ne próbálnánk meg vizuálisan ábrázolni a mennyországot, hogy a hívek jobban el tudják képzelni? Elvégre a Biblia is képeket – például az „új Jeruzsálem” képét – használja a mennyország ábrázolására; miért is ne szemlélhetné a hívő képzelet ezeket a képeket? Ha az evangéliumok kiemelik a keresztre feszítés vallási és teológiai jelentőségét, miért is ne lehetne ezt művészi formában oltárképeken ábrázolni vagy fafaragásokon megjeleníteni?

Noha a kor nagy teológusai – például Aquinói Szent Tamás és Szent Bonaventura – gondosan kitartottak amellett, hogy a keresztény imádás és elmélkedés tényleges tárgya nem maga a fizikai kép, hanem az a transzcendens valóság, melyre rámutat, nern kétséges, hogy a vallásos festmények, festett üvegablakok, szobrok és fafaragások igen jelentős szerepet játszottak a katolikus népi vallásosságban. Általánosan elfogadott nézet, hogy a kézzelfogható képek – oltárképek, feszületek, szentek szobrai és kódex-festmények – felbecsülhetetlen módon járultak hozzá ahhoz, hogy az isteni valóságok nyilvános jelenléte fennmaradjon a kor kultúrájában.

Az istentiszteletben az isteni valósággal való kapcsolatteremtésnek – a mennyország elővételezésének és az ott található dolgok elképzelésének – az eszközét látták. A görög és az orosz ortodox egyházban nem lehet kellően értékelni a liturgiának a keresztény életben játszott éltető szerepét. Különösen a görög ortodox hagyományban a hívő a nyilvános istentiszteleten megpróbál közel férkőzni magának a mennyországnak a küszöbéhez, kapuin át pedig bepillantást nyerni a mennyei liturgiába. Az ortodox liturgia ünnepli a mennyei liturgiába való bekapcsolódás elképzelését és annak a misztériumnak a félelmetes tudatát, melyet az emberi látás kötöttségein túlra tekintés idéz elő.

Az ortodox álláspont szerint amikor a földön az isteni liturgiát ünneplik, megszűnnek a menny és a föld közti határok, és akik a földön bemutatják hódolatukat, az angyalok által énekelt örök mennyei liturgiához csatlakoznak. A földi liturgia e pillanataiban a résztvevők misztikus módón eljuthatnak a mennyország küszöbére. A szent helyen, a szent dolgokban részesedve egyrészt mintegy tudatára ébrednek végességüknek és bűnös mivoltuknak, másrészt üdítő pillantást vethetnek Isten dicsőségére.

Részlet: McGrath, Alister: Az ateizmus alkonya – A hitetlenség térhódítása és hanyatlása a modern világban – című könyvéből. (Szent István Társulat, Budapest, 2008.)

Létrehozva 2011. november 11.