Egyik barátom időnként füstölög. Mostanában, amikor nem bírja tovább, kiadja magából egy szösszenetként. Fogadjátok szeretettel.

 Két Nobel díjas közgazdászt idézek:

– ez a világ a recesszió után semmiben sem fog hasonlítani a recesszió előttire.

– a válság oka a hibás üzleti modell, új modell felállítása szükséges.

Gyakorlatilag mindkettő ugyanazt mondja: amit eddig csináltunk, az oda vezet, ahol most vagyunk, a válságok újratermelik magukat, a spirál lefele mutat, nincs kiút. A régi technikák elavultak, a profitérdekek maguk alá gyűrnek mindent.

A világ vezetői még ma sem ismerték föl, hogy amíg az üzleti modell középpontjában a hatékonyság növelés, a profit, a termelés és fogyasztás mesterséges generálása áll, addig a válságok időközönként újratermelik magukat. A két válság közti  periódus rövidül, a válság maga mélyebb, hosszabb és károsabb lehet. Korábban ilyenkor háborúkkal sikerült az erőforrásokat lenullázni, a termelést újrakezdeni, ma ez egyelőre nincs napirenden.

Ha  ki akarunk kerülni ebből a szűkülő spirálból, el kell fogadni a két közgazdász egyszerű, de sokatmondó szavait.

Alapjaiban akarják megváltoztatni a világot: a középpontba az embert, mint „igényforrást” helyezik. Sok közgazdász már felismerte, hogy nem tudjuk megkerülni az új modell kidolgozását, de az a jelenlegi mutatókon alapuló rendszer totális összeomlásához vezetne. És ezt senki sem meri bevállalni. Megvárjuk, amíg Görögország és mások csődbe mennek.

Mert megérdemled – mondja a fogyasztásra buzdító reklám. És érdemeink elismeréseképpen elfogyasztottuk a gyerekeink, unokáink jövőjét – nem csak Magyarországon. Ki fogja ezt visszafizetni? Balgaság lenne elvárni főleg a német adófizetőktől, hogy minden EU nemzet  túlfogyasztásáért helyt álljanak. Hát akkor ki? Lehet,, hogy a választ az új üzleti modell fogja megadni.

Mindenki tudja, hogy az új modellben nem a tőke érdekei állnak középpontban, hanem az ember- pontosabban a vevői igények. Ezek az igények gerjesztenek tevékenységeket, melyek kielégítik a vevői igényeket. Majd a vevői elégedettség visszacsatolásával mi magunk döntjük el: szükségünk van-e az adott termékre szolgáltatásra. Ne mások mondják meg, mitől vagyok trendi, mit engedhetek meg magamnak, mit érdemlek, stb., hanem magamnak kell eldöntenem, mire vagyok képes, ez mire elég, és mihez van jogom.

Egy biztos: a gyerekeinket eladósítani nincs jogunk. Pedig már megtettük. A magyar gyerekek persze úgy döntenek ezerszámra, hogy inkább elmennek, mint helytálljanak szüleik-nagyszüleik túlfogyasztásáért.

Szinte minden család leltárából hiányzik egy szorgos aranyos kölyök, ahogy az enyémből is. És előbb-utóbb a másik gyerek is menni fog, csak még megcsinálja a harmadik diplomáját. De nem fogja kifizetni a 40 éves nyugdíjasok ellátását, a láncdohányos tüdőrákos gyógyítási költségét, a korrupt politikusok önérdek-érvényesítéseit. És ez nem csak Magyarországra jellemző.

Tehát a recesszió megoldása az ember középpontba helyezése lenne?

Hát nem ugyanoda vezet, ahova az előző megoldás. Csak kicsit lassabban, kicsit nehezebben gyógyíthatóan. Ha magunkat helyezzük középpontba hol az Isten? Továbbra is elnyomjuk belsőnkben, tagadjuk, szembeszegülünk parancsaival.

A tudás fájáról már igen sok almát letéptünk, már piszkáljuk az élet fáját is. Állatokat klónozunk jégbe fagyott maradványokból, őssejt manipulációval akarjuk magunkat újra előállítani, állati testekben kívánunk emberi szerveket néhány hónap alatt kifejleszteni. Hogy az ÉN életben maradjon- örökre…

Erre lettünk mi teremtve? Ez a Teremtő szándéka? Hol van a szeretet? Hol van az üdvösség keresése? Erre az új üzleti modell továbbra sem keresi a választ. Elfogyasztjuk a föld erőforrásait, kapzsiságunk nem ismer határokat. Egyszer kivágjuk az utolsó fát is, elfogyasztjuk az utolsó csepp vizet is – akkor már késő lesz sopánkodni.

Létrehozva 2011. október 13.