Nem szeretem a nők és a férfiak kapcsolatát a hatalom aspektusában szemlélni, mert a hatalmi aspektus túlhangsúlyozása szinte biztosan megbetegíti a két nem közötti dinamikát és olyan mezőbe tolja, ahol az egymás különbözőségében való gyönyörködést felváltja az egymással való versengés. Ez a bajom a feminizmussal is, különösen annak második és harmadik hullámával.

A feminizmus második hulláma már nem a nők választójogáért és a férfiakkal egyenlő lehetőségeiért harcolt, hanem a nemi szerepek eltörléséért, a férfi és női szerepek megszüntetéséért, a nők hatalommal való felruházásáért. A feminizmus harmadik hulláma valamikor az 1990-es évek elejétől a hatalmi harcot megint új szintre emelte, oda, ahol maguk a nemek szűnnek meg, illetve ahol az egyén kapja meg a jogot, hogy teljesen önmagát határozhassa meg. A feminizmus második hulláma a férfivel akarta minden tekintetben egyenlővé tenni a nőt, a feminizmus harmadik hulláma arra szabadította fel, hogy ha akar, férfivá legyen. Az eredményt néhány hete hirdették ki Spanyolországban: a férfiak végleg legyőzték a nőket.

De kicsit előre szaladtam. Természetesen nem arra gondolok, hogy a feminista mozgalmak eredménytelenek maradtak volna, hogy a nők nem foglaltak volna el a társadalomban korábban számukra zárt területeket, vagy hogy ne lennének igazak a férfiak válságáról szóló egyre hangosabb jeremiádok. Ha hatalmi szempontból szemléljük a nemek kapcsolatát, a férfiak jelentős veszteségeket könyveltek el, és ebbe beleértendő a párkapcsolatok területe is.

Az egyébként rendkívül beteg és ijesztő „incel” mozgalom jelzi, hogy a nők egyenjogúsága és a monogámiáról szóló közmegegyezés felmondása olyasmi egyenlőtlenséget hozott létre a párkapcsolatok terén, mint amilyet a szabad kapitalizmus teremtett a gazdaságban az állami szabályozások előtti időkben, és ennek a férfiak egyértelmű vesztesei. (Mondjuk úgy: a monogámia normájának eltűnésével egyre kevesebb férfi részesül a nők kegyeiben.) A nők tehát győztesnek tekinthetik magukat, már amennyiben győztes az, aki az emberi létezés egyik legmélyebb titkát („a férfi útját a leánnyal”) hatalmi és darwini szelekciós kontextusban akarja megélni szövetségi szeretet helyett. A harc azonban újabb ijesztő fordulatokat vett.

Egyrészt a férfiak elkezdték összeszedni magukat. Legalábbis vannak arra utaló jelek, hogy a férfiak hosszú távon nem fogadják el a rájuk osztott új szerepet, sem azt, hogy férfi mivoltukat kerülőutakon éljék meg: megbetegítő szenvedélyekbe meneküljenek vagy titkos „birodalmakat” építsenek ki (a virtuális térben vagy felelősség nélküli hobbikban), ahol dominálhatnak. Mert a férfi létezésnek a hódítás ugyanúgy természetes és ösztönös része, mint a nőknek a törődés.

Jordan Peterson, Philip Zimbardo és sokan mások a férfiakat az egyik leginkább veszélyeztetett állatfajként kezdték kezelni, felhívva a figyelmet az önpusztító letargiára, amely a férfiakat tömegesen sújtja a feminizált nyugati világban. Részben az ő hatásukra egyre többen ki akarnak lépni újra férfiként a való életbe. De nem a férfiasság újraéledéséről szeretnék most írni, mert nem ez az, amitől a nőknek igazán félnivalójuk van. Ez önmagában pozitív fejlemény. A nőknek attól van félnivalójuk, ha a kultúránkból kihal az egészséges férfias ösztön, amely a nőt védelmezni akarja, és a férfiak elkezdenek valódi riválisként funkcionálni.

Egy férfi alapból nem szeret nővel versengeni. Nem szeret veszíteni, de ugyanígy nem szeret győzni sem a nő felett. Ha teheti, inkább kerüli a nőkkel a versengést, mert ha a verseny mégis élesben megy, számára a győzelem is vereség. A férfi a nővel küzdve általában nem nyúlhat férfias eszközökhöz, a nőies eszközökhöz pedig nem ért. Úgyhogy vagy lovagias, vagy veszít, vagy visszaveszi a férfias eszközeit és kelletlenül beáll mégis a harcba. A Titanic elsüllyedésekor a férfiak – néhány gazdag trógert leszámítva – előre engedték a mentőcsónakokba a nőket. Száz évvel később a Costa Concordia süllyedésekor a férfiak már a nőkön is átgázolva jutottak ki először a hajóról (vö.: Csak macsók vagy feministák lehetünk?). Ha nincsenek nemek közti különbségek, és nem a szeretet és tisztelet határozza meg a kapcsolatokat, akkor a harc, legyen harc.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. augusztus 15.