A liturgia rendkívüliségének, szakralitásának jelzésére szolgálnak a liturgikus ruhák. Az Anyaszentegyház liturgikus ruhái évszázados természetes fejlődés által alakultak ki. A papi ornátus letisztult, szép formái, gazdag színei, ünnepélyes pompát kölcsönöznek a liturgiának. Az apostolok korára emlékeztetve az első keresztények lelkes áhítatát ébresztik lelkünkben. Szimbolikus jelentésükkel a látható dolgokon túl, a láthatatlanok felé irányítják tekintetünket.

A történelem tanúsága szerint a papság majd minden vallásban különleges, a profán öltözettől mind színben, mind szabásban eltérő ruházatot használt. A pogány papság viseletéről Ovidius, Vergilius és Tibullus munkáiban találhatunk utalásokat. A zsidó liturgiában használatos felszerelésekről a Kivonulás könyvének 28, 29. és 39. fejezeteiben, valamint a Leviták könyvében olvashatunk. Az utóbbi könyvben a papi öltözet részletes leírását találhatjuk. Témánk szempontjából fontos megemlítenünk Ezekiel próféta rendelkezéseit, aki könyvében a papi ruhák alkalmazásáról, azok le- és felvételének szabályairól ad eligazítást. „Az északi kamrák és a déli kamrák, amelyek az elkülönített hely előtt vannak, a legszentebbnek kamrái… És ha a papok oda betérnek, ne menjenek a szentélyből a külső udvarra, hanem ott tegyék le ruháikat, amelyben szolgálatukat végezték, mert azok szentek.” (Ez 42,13-14) 

A keresztény Egyházban hasonlóan a pogány és a zsidó szokásokhoz, viszonylag korán találkozunk papság a profántól eltérő öltözetével. Az apostolok koráról nem maradtak bőséges forrásaink, tekintettel azonban arra, hogy ebben az időszakban diaszpórákban éltek az első keresztények, feltételezhetjük, hogy nem alakult még ki a szent cselekmények végzésére külön ruházat. A korabeli viszonyok eleve kizárják annak lehetőségét, hogy a missziós utakra induló apostolok külön e célra rendelt ruhákat vigyenek magukkal. Ha azonban a kérdést alaposabban megvizsgáljuk, meg kell, hogy állapítsuk: a zsidók korabeli ruházata, a köpeny és az imasál – mellyel minden zsidó férfi rendelkezett – eleve egyfajta szent jelleget adott viselőjének. Az pedig teljességgel kizárható, hogy azok az apostolok, akik a Jeruzsálemi Zsinaton a zsidó szokásokról, a körülmetélkedés szükségességéről vitatkoznak, letették volna a hagyományos zsidó öltözetet. Szent Pál esetében pedig igen valószínű, hogy a farizeusi tanításoknak megfelelően, a rabbi-tanítók ruháját viselte megtérése után is. A fentiek alapján el kell tehát, hogy oszlassuk azt az általánosan elterjedt vélekedést, hogy az apostolok korában, profán öltözetben végezték a liturgiát. Természetesen azonban nem beszélhetünk a mai értelemben vett liturgikus ruhákról sem.

A kereszténység elterjedése a Római Birodalom területén, és a pogányok nagyarányú megtérése, természetes módon hozta magával, hogy már a korai századokban igen erőteljes hatást gyakorolt a papság liturgikus öltözetére a római viselet. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a liturgikus öltözet esetében nem beszélhetünk sem a zsidó, sem pedig a pogány-római hagyományok szolgai másolásáról. Az egyes ruhadarabok egyszerre szolgálták a praktikumot, és jelenítettek meg látható formában lelki irányultságot, misztériumot. Miként az ember nem közeledhet Istenhez földies gondolkodással, hasonlóan öltözetében is el kell, hogy szakadjon a közönséges, hétköznapi viselettől. Ha tehát a pogányság és a zsidóság is érezte az istentiszteleti ténykedésnél a szent ruhák szükségességét, mennyivel inkább elmondható ez a kereszténységről, melynek papjai végtelenül magasztosabb szolgálatot teljesítenek.

Az II. századtól kezdődően találkozhatunk a papi ornátus egyes darabjainak megnevezésével és leírásával. Theodorosz megemlíti, hogy Nagy Konstantin arannyal átszőtt stólát ajándékozott Makariosz jeruzsálemi püspöknek, hogy a keresztséget abban szolgáltassa ki. Szent Jeromos Ezekiel próféta könyvéhez fűzött kommentárjában olvashatjuk, hogy „a vallásnak más ruhája van az isteni szolgálatnál, más a körmeneteknél, más a mindennapi életben.” Jeromosnál található az a Polykárp efezusi püspöktől származó levéltöredék is, melyben arról értesülünk, hogy Szent János sajátos papi fejdíszt viselt. Epiphanius hasonlóan ír Szent Jakab apostolról, Nazianzoszi Szent Gergely és Chrysostomosz pedig a diakónusok különleges öltözetéről számolnak be. A IV. Karthagói Zsinat rendelkezései megemlítik az albát, és elrendelik, hogy azt minden diakónus az áldozat és az olvasás alatt viselje.

A liturgikus ruhák Durandus szerint azon erényeket jelentik, melyekkel a papnak magát ékesítenie kell a zsoltáros szava szerint: „Papjaid öltözzenek igazságba, akik hűek hozzád, örömükben ujjongjanak.” (Zsolt 132,9). A papi öltözet e korai megjelenése miatt a Trienti Zsinat nyilatkozatában apostoli eredetűnek ismeri el a liturgikus öltözékeket.

Az egyházi ruhák színét vizsgálva ma már nem mondhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy melyik szín volt az általánosan elterjedt. Az üldözések megszűntével a fehér színt alkalmazták, mint az ártatlanság és a papi tisztaság szimbólumát, mely analóg az angyalok és a szentek öltözékével. „Ezek a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.” (Jel 8,14). A középkorban III. Ince pápa és Durandus művei alapján négy liturgikus színt használtak: a fehéret (alba), a vöröset (rubrus), a feketét (negrum), és a zöldet (viridis).

A papság mindennapi, – liturgián kívül használt – ruházata kezdetben teljesen megegyezett a korabeli viselettel. Ez mind a rómaiaknál, mind Keleten a bokáig érő tunika volt. A VI. századtól azonban, az északi barbár hódítók által a Birodalom területére hozott öltözködési szokások kezdenek elterjedni a nép körében. A püspökök, minthogy ezen új viseletet nem tartották sem illőnek, sem alkalmasnak, a régi római viseletet írták elő továbbra is papjaik számára. Ebben az időben kezdik tehát pontosan meghatározni a klerikusi ornátus részeit, és megkülönböztetni egymástól a világi (saecularis) és a papi (clericalis) öltözetet.

A fentiekben igyekeztünk megvilágítani az első századok gyakorlatát, a szent ruhák tekintetében, és rövid áttekintést adni a papi ruházat eredetének történetétről. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a zsidó hagyomány és a római viselet egyaránt hatással volt a keresztény szertartásoknál használt ruhák kialakulásában, mégis az egyes ruhadarabok használata szorosan kapcsolódott a megvallott hit mozzanataihoz és a sajátosan keresztény szimbólumokhoz.

A következőkben sorra vesszük a pap öltözetének egyes darabjait, annak rövid leírásával és a hozzá kapcsolt szimbólumrendszerrel együtt.

A vállkendő, latinul humerale (amictus, amicire = amiacere, ad-iacere igéből), görögül άναβολάγιον vagy άναβολάδιον (άναβάλλω-ból), eredetileg a római öltözet része –, melyet az előkelő rómaiak a nyak körül viseltek – bár egyes vélemények szerint keresztény használatbavétele a főpap ephod viseletéhez köthető, mellyel fejét betakarta. Szerepéről az istentiszteletnél nagyon eltérőek a vélemények. Egyes írók szerint a csupasz nyak eltakarására szolgált, minthogy a korai Egyház albái és miseruhái mély nyakkörrel rendelkeztek. Egy másik megokolás szerint a vállkendő szerepe a pap torkának és hangszálainak védelme az időjárás viszontagságaitól (téli hideg, huzat), melyet alátámasztani látszik a római rítus szentelési imája a szubdiakónus szentelésénél: „accipe amictum, per quem designatur castigatio vocis”. Odo Casel a szent csend szabályával hozza összefüggésbe a humerálét, mely már a pogány áldozatoknál is előírásként szerepelt. 

A VIII. század előtt nincs adatunk arról, hogy használata a szertartásoknál gyakorlat lett volna (ha azonban feltételezzük, hogy a római öltözet része, esetleg elképzelhető, hogy olyannyira természetesnek vették mindennapi használatát, hogy ezért nem kerül említésre). A VIII. században a pápa már bizonyosan használja, aki saját papjainak is megengedi viseletét, a IX. századtól pedig általánossá válik a római Egyházban. 

Durandus szerint az üdvösséget jelképezi, melynek a hit által lettünk részesei. Jelképezi továbbá, – minthogy körülövezi mellünket és csípőnket – a szív és a test tisztaságát, de jelentheti a jócselekedetek hatalmát is, mivel vállunkra tesszük. 

A X. századtól a miséhez készülődő pap fejére téve járult az oltárhoz, s csak a mikor az oltárhoz ért, eresztette le fejéről a vállaira. Ez a szokás egyes szerzeteseknél (karmeliták, ferencesek, pálosok) a közelmúltig gyakorlat volt. A szerzetesek azonban nem vállukon hordják a vállkendőt, hanem szerzetesi ruhájuk kámzsáját fedik el vele. 

A XII-XIV. századig a vállkendőt aranyszálakkal, esetleg ékkövekkel is gazdagon díszítették. Anyaga fehér gyolcs vagy vászon lehet, felső széléhez vagy közepébe keresztet kell hímezni. Felöltésekor imádkozza a pap: „Tedd fejemre Uram, az üdvösség sisakját, hogy visszaverhessem az ördögi támadásokat.” A vállkendő használata a modern kukulák megjelenésével csaknem teljesen megszűnt, bár nyitott nyakú kukula esetében felvétele indokolt. Az 1984-es Ceremoniale-ban kötelezően szerepel a liturgikus öltözékek felsorolásában!

A miseing, latinul alba = fehér (poderis, camisia) gyolcsból készült, bokáig érő ruha (innét görög elnevezése = ποδηρής). Egyike a legrégibb liturgikus ruhadaraboknak, eredete a görög-római világ profán ruhaviseletében keresendő. A földig érő fehér vászonöltöny Jézus varratlan köntösére is emlékeztet. 

A rómaiak viselete eredetileg két tunikából állott, egy belső, rövidebb és egy külső hosszabb ruhából. A liturgiában használt alba valószínűleg a belső tunikából alakult át. Kezdetben testhezálló, rövid ujjakkal készült, és térd alatt végződött, alakja az idők során azonban jelentősen változott. Bő szabása végül szükségessé tette az öv használatát. A IV. századtól kezdve vannak már konkrét adataink az alba vagyis a miseing liturgikus használatáról. A IX. századtól jelennek meg az albákon az első díszítések, hímzések vagy csipke formájában. 

Az alba anyagát tekintve általában gyolcsból vagy vászonból készült, napjainkban anyaga lenvászon, pamutvászon vagy műszál. Alsó szélét egyszerű hímzés díszíti, vagy magára a vászonra, vagy vászoncsíkra dolgozva. A csipkével történő díszítés az utóbbi évtizedekben jelentősen visszaszorult. 

A miseing fehér színe révén jelképezi a szív tisztaságát. Miként a gyolcs fehérsége sem a természettől való, úgy a pap is a szív tisztaságára, csak a kegyelem és a jótettek gyakorlása által tehet szert. Felöltésekor imádkozza az Egyház: „Tégy fehérré Uram és tisztítsd meg szívemet, hogy a Bárány vérében tisztára mosva örökké tartó örömet élvezhessek.”

Az öv, latinul cingulus (cinctorium, zona, balteus). Első adataink a VII. századból vannak használatáról. Mint már fentebb említettük az alba alakjának megváltozása tette szükségessé alkalmazását. A középkorban az övet különféle színű selyemből készítették. Az újkori előírások szerint készülhet selyemből, lenből vagy pamutfonalból fehér színben, illetve a liturgikus színeknek megfelelően. A fekete színt a cingulus esetében sohasem használták, ezt a fehér helyettesíti. Segítségével rögzíthető az alba a csípő kürül. Felöltése után pedig annak hosszúságát és bőségét lehet az övvel szabályozni. 

Jelképezi a papi tisztaságot és az önmegtartóztatást, melyet a papnak gyakorolnia kell, nehogy tisztaságát az érzékiség megfertőzze. Üdvözítőnk szavai szerint: „Legyen csípőtök felövezve” (Lk 12,35), melyet Nagy Szent Gergely homiliájában így értelmez: „Ágyékunkat akkor övezzük fel igazán, ha a test bujaságát annak féken tartása által megzabolázzuk.” A cingulusban jelképezve látták még azon korbácsnak köteleit is, mellyel az Urat megverték. Felöltésekor imádkozza a pap: „Övezz fel Uram, a tisztaság övével és oltsd ki bennem a szenvedély lángját, hogy megmaradjon bennem a kitartásnak és tisztaságnak erénye.”

A karöltő, latinul manipulus (mappula, mantile, manuale, faron, sudarium), eredetileg a bal karhoz rögzített, a verejték letörlésére szolgáló kendő. Egyes magyarázók szerint, már az őskeresztényeknél szokás volt, hogy aki valamit felajánlott vagy a felajánlótól átvett, kezét fehér kendőbe takarta. Rómában már a IV. században ilyen kendőt használtak a diakónusok. 

Első említésével Nagy Szent Gergely levelében találkozunk, melynek tanúsága szerint már a VII. században a római papság ékességei közé tartozott. A későbbi századok során, eredeti célját elvesztve, fokozatosan átalakul. A manipulust eleinte aranyszálakkal, gyöngyökkel, drágakövekkel és csipkével díszítik, majd a miseruhával megegyező szövetből kezdik készíteni. Mivel a miseruha eredetileg bő szabású volt a pap kezeit teljesen elfedte, ezért a manipulust csak a Confiteor elmondása után öltötte magára. Ennek maradványa megtalálható a püspöki misében, ahol a bűnbánati rész után valamelyik segédkező adja át a manipulust. 

A XII. századtól kezdik a manipulust az alszerpapok megkülönbözető liturgikus díszének tekinteni. Ez a mozzanat bekerül a szubdiakónus szentelésének szertartásába is, ahol a püspök, mint az alszerpapi rend jelvényét nyújtja a felszentelteknek. 

A manipulus jelképezi az Istenért végzett verejtékes munkát, de figyelmeztet a töredelmes bánat könnyeire, melyekkel bűneinket kell megsiratnunk. Felöltésekor imádkozza a pap: „Tégy méltóvá Uram, hogy a könnyek és fájdalmak manipulusát viselhessem, hogy majdan örömmel nyerjem el munkálkodásom jutalmát.”

A stóla, a görög στελλω-ból (orar, orarium) egyike a legrégebben használt liturgikus díszeknek. Eredetéről számos eltérő véleményt ismerünk. Számos liturgikus, a római előkelő hölgyek hasonló alakú ruhadarabjából származtatja. Ez az elgondolás azonban nem túl valószínű. Mások a stóla Keleten ma is használt elnevezéséből indulnak ki (orarium, orar), de magyarázataik nem egységesek. Egyesek az orare = imádkozni igében vélik felfedezni a szó eredetét, és zsidó eredetű imasálnak tekintik a stólát. Durandus megjegyzi, hogy eredete a pátriárkák ruhájára vezethető vissza, melyet a törvény előtt viseltek. Ismét más elgondolások szerint a latin száj (os) származik az orarium, mely a száj és az arc megtörlésére szolgált. pseudo-Alcuin szerint a stóla az igehirdetés jelképe. 

Történeti adataink az orariumról Keleten a IV., Nyugaton a VI. századtól kezdődnek. A stóla elnevezést liturgikus értelemben először a IX. században használják. (általános értelemben a στολή-t a Szentírás is többször használja.) 

A stóla szövésére és díszítésére nézve egykor nem volt meghatározva, hogy miből készüljön. Általában valamely nemes anyagból, hímzésekkel, gyöngyökkel gazdagon díszítve készült. Idővel az a gyakorlat terjedt el, hogy a miseruha anyagával megegyező szövetből készül, s ma is ez az általános szokás. 

A stóla a papi rend (ordo) jelvénye, nem a joghatóságé. Eredetileg különböző módon hordta a szerpap, az áldozópap és a püspök. A szerpapok a stólát bal vállukról lebocsátva, a jobb kar alatt összekötve viselik. A római rítusban a papok mellükön keresztbe vetve hordják, a püspökök pedig a két vállon leengedve viselik, jelezvén, hogy minden megkötés nélkül bírják a papi rend teljességét. 

A stóla jelképezi az első emberpár által elvesztett halhatatlanságot. Felöltésekor imádkozza a pap: „Add vissza számomra Uram, a halhatatlanság köntösét, melyet elveszítettem ősszüleink bűnével – s noha méltatlan vagyok is, hogy szent misztériumaidhoz közeledjem, engedd, hogy elérjem az örökkévaló boldogságot.”

A miseruha, latinul casula, görörül πλάνήτα (amphibalus, planeta, paenula) egykor bokáig lenyúló, kerekded, csupán közepén a fej számára kivágott felső köntös ill. köpeny, mely az egész testet befedte. Eredetét talán a rómaiak utazóköpenyére (paenula) lehet visszavezetni. Eredeti rendeltetéséről kapta görög planeta elnevezését is, (πλάναω = járok, kelek, utazom). Kazulának is szokás latinul nevezni (casula = házacska), mivel mintegy ház borítja be viselőjét. 

Liturgikus használatbavételének idejét nem tudjuk pontosan, de az V. században már biztosan viselik a szentmise bemutatásánál. Ezt támasztják alá, az ebből az időből ránk maradt mozaikok és falfestmények. Az első időkben (V.-VIII. sz.) azonban a liturgián kívül is használják a papok, sőt egyes helyeken a szerpapok és az énekesek is. A hosszú leomló miseruha pap mindkét karját teljesen betakarta, ezért kénytelen volt azt mindkét oldalról felemelni vagy felgyűrni a ruhát, hogy az oltárszolgálatot elláthassa. Ebből az időből származik az a szokás – miként már a karöltőnél említettük –, hogy a pap csak az ujjak felhajtása után, az oltárhoz lépve vette fel a manipulust. A kazula bő szabásából ered egy másik inkább praktikus, mint jelképes dolog: hátulsó részének felemelése a térdhajtásoknál. Ennek magyarázata: nehogy a pap elbotoljék a hosszan leomló ruhában, vagy az értékes szövet elkoszolódjék. Noha a miseruha alakjának változása ezt már nem tette szükségessé, mégis napjainkig megmaradt ez a szokás a római rítusban. 

A miseruha formája egészen a IX. századig nem változik, alakja éppen olyan, mint ahogyan azt az első századok mozaikképein ma is láthatjuk. A XIII. századig szabásán csak apróbb változások történnek. A fejnyílás mely eddig kör alakú vagy négyszögletes volt, egyszerű függőleges hasíték váltja fel, melynek széleit gallér-szerű szegéllyel vagy paszománnyal látják el. A kazula ekkor alakjában leginkább harangra emlékeztet. Ha egy ilyen ruha varrását fölfejtjük, kiterítve egy félkört kapunk, mely emlékeztet a mai palástok alakjára. Magyarország királyainak ősi palástja –, melyet a hagyomány szerint maga Gizella királyné hímzett – eredetileg szintén miseruhának készült. Erre az időszakra tehető a villakeresztes miseruhák megjelenése is. 

A XV. században lényeges átalakuláson megy keresztül a miseruha. Hosszát elöl, és hátul jelentősen megrövidítik, két oldalt pedig a kezek számára kivágják. Alakja elöl többnyire csúcsíves és kissé rövidebb, mint a hátsó rész. A szabás megváltozásával párhuzamosan megjelennek az új elemek a kazulák díszítésében is. A villakeresztet felváltja a derékszögű kereszt. Ebből a korból származik Magyarország egyik legrégebbi kazulája, Vetési Albert püspök miseruhája. 

A XVI – XVIII. században a kazulák alakja tovább alakul. Hosszúságából ismét veszít, és a karok számára készített kivágás egészen a mellekig ér. Ekkor alakul ki az ún. hegedű-alakú vagy hegedűtok miseruha. A Trienti Zsinat reformtörekvései nyomán Borromeo Szent Károly érseki tartományában előírja a kora-középkori miseruha használatát. Ezt a típust nevezzük manapság is Borromeus-kazulának. A XIX. század végétől, a liturgikus mozgalom megindulásával ismét kezdenek visszatérni az eredeti, egész testet beborító alakhoz. 

III Ince pápa és Durandus szerint e ruha a szeretetet jelképezi, mely nélkül viselője csak zengő érc és pengő cimbalom, s mely (a szeretet) miként e köntös a többi szent ruhát, a bűnök undokságát elfedi, s a törvény és a próféták minden parancsait magában foglalja. Felöltésekor imádkozza a pap: „Uram, ki azt mondottad, az én igám édes és az én terhem könnyű, add, hogy úgy hordozzam ezeket, hogy elnyerjem szent kegyelmedet.”

A fentiekben igyekeztünk bemutatni azokat a szent ruhákat, melyeket a pap a szentmise bemutatásánál használ. Zárásképpen a püspökszentelés prefációját idézzük, mely segít megértenünk: liturgikus ruháink mély jelentést hordoznak, és segítenek minket, hogy figyelmünk a lelkiekre irányuljanak. 

„Isten, ki Mózesnek, a te szolgádnak, akit a mennyei vezetés egyéb bizonyítékai mellett titkaid bizalmas közlése közben még a papi öltözék felől is kioktattál, meghagytad, hogy választottadat, Áront, az áldozat bemutatásánál mélységes értelemmel bíró ruházatba öltöztesse, hogy a késő utókor az elődök példájából merítsen okulást, hogy tanításod a mi okulásunkra sohase hiányozzék. Mert a régiek a képes jeleket is tiszteletben tartották, mi azonban már magukat a dolgokat jobban ismerjük, mint azoknak képes jeleit. Ami a régi papságnál az öltözék volt, az nálunk a lélek ékessége, a főpap dicsőségét nálunk már nem a ruha dísze képezi, hanem a lélek ragyogása. Hisz azok, amik a test szemeit gyönyörködtették, már akkor is inkább arra utaltak, hogy jelentésüket, ami bennük rejlett, iparkodjanak felfogni.”

Létrehozva 2021. november 30.