A természetnek szüksége van muzsikára, legyen akkor mindkettő megbecsült. Az árat meg kell fizetni akkor is, ha mindkettőt megvetik.

Miután ezen “Megjegyzések” 550. kiadása nagymértékben megdicsérte Mozartot (2018. január 27), egy olvasó magánlevélben megírta, hogy gondja van a híres zeneszerzővel: Mozart lelkes szabadkőműves volt, életének második felében nem volt jelentős munkája a katolikus egyház számára, operái a férfi-nő kapcsolatokat és az erkölcsiséget nagyon véletlenszerűen kezelik.

A zene annyira fontos az ember lelkének ma, hogy ezen olvasó kifogásait nyilvánosan kell megválaszolni, hogy azokat az embereket, akik még nem ismerik Mozartot, tudjuk ösztönözni – nyilván nem kényszerítve – arra, hogy ő a szórakoztató pillanatok muzsikusa. Hadd emeljünk ki néhány alapelvet olvasónk három kifogására vonatkozóan.

Mozart szabadkőműves volta a legfontosabb elv: a művész és művészete nem elválasztható, de különálló. A művész erkölcsi jósága személyként nem ugyanaz, mint az általa előállított mű művészi jósága (Summa Theologiae, 1a 2ae, Q57, 3. cikk). Így Picasso maga gazember volt, de művészete, mint pusztán művészet ragyogó – amíg számos viktoriánus festő személyesen nagyon morális életű,  festményeik olyan unalmasak, mint víz az árokban.

A szabadkőművesség biztosan megtalálható Mozart későbbi zenéjében, nevezetesen a Varázsfuvolában, de a zene megáll saját lábán, és szépségét természetesen nem a szabadkőművesség Istennel folytatott háborúja adja, hanem Mozart katolikus szülei, valamint korai neveltetése a Mária-Terézia császárság erősen katolikus Ausztriájában.

Igaz, hogy az érett Mozart nem fejezett be más nagy művet az egyház számára. Igaz, mivel a C-moll Mise és a Requiem is befejezetlen, mégis milyen gyakran játsszák ezt a két művet és milyen vallásos hatással! És létezik-e olyan zenés darab, amit oly gyakran játszanak vagy énekelnek a katolikus templomokban, mint Mozart „Ave Verum Corpus” műve? És ha megkülönböztetjük implicit módon a muzsikát az explicit katolikusoktól, tagadhatja-e bárki, hogy Mozart, miképpen Shakespeare, a katolikus értékek hatalmas hordozója, Mozart esetében a harmónia, rend, szépség és öröm tárháza számtalan hallgató részére? Ezek a nagyszerű művészek, akik hallgatólagosan és örökség alapján is katolikusok, nem Isten irgalmasságából teszik-e lehetővé poszt-katolikusok számára a katolikus értékek ápolását annak felismerése nélkül is? Ha a poszt-katolikusok felismerték volna, nem tagadnák-e meg azokat az értékeket, mint a hírhedt liberálisok, akik jelenleg „szétszedik” Shakespeare-t az úgynevezett „egyetemeken” és Mozartot a „zene konzervatóriumokban”? Valójában tudnak-e a mai liberális színészek és zenészek bárhol is Shakespeare vagy Mozart szívéhez közel kerülni? Mit mond ez arról a szívről? Nem liberális!

Néhány Mozart opera részben annyira könnyed, hogy Beethoven megvetését kiérdemelte: „Soha nem írnék ilyen léha operákat” – mondta, kifelejtve ugyanazon operák komoly részeit. Zerlina flörtölése mellett Don Giovanni elkárhozásának lángjai, a gróf pártfogása mellett őszintén bocsánatot kér a szenvedő grófnőtől; Seraglio mellett kiemeli a megbocsátást. A valóság a bukott világban egyszerre komikus és komoly. Nézzük meg, ahogy a „Don Giovanni” elején Mozart zeneileg a párbajozók küzdelmét és halálát kombinálja Don Giovanni nyúl-szolgája, Leporello buzgó pánikjával. Bizonyára Mozart, miképpen Shakespeare, „látta folyamatosan az életet és látta egészként”, ahogy Matthew Arnold mondta a Szofoklészben.

Mozart egyik oldala megmarad rossz fiúnak (lásd az Amadeus c. filmet), a XVIII. század végén már a dekadens kereszténység szerves része. De a zene azóta történő megsemmisülése óta nem angyali-e az ő zenéje anélkül, hogy olyan távol lenne korunktól, hogy már elérhetetlennek tűnik? Minden ember megsérti saját lelkét azzal, ha szemét zenét hallgat, annak nincs vagy csak csekély a belső értéke a melódiát, a harmóniát vagy a ritmust illetően. Általában nem károsítja a lelket, ha valaki hozzászokik Mozarthoz, sőt ellenkezőleg.

Kyrie eleison.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2018. június 26.