A társadalomban zajló folyamatokról írva engem elsősorban mindig az érdekel, hogy keresztény emberekként hogyan viszonyuljunk azokhoz. Az első azonban a megértés és csak utána következik a reakció. Mikor Peter Druckert a vezetők legfontosabb feladatáról kérdezték, azt válaszolta: a vezetésben első és legfontosabb a valóság leírása (description of reality). Ha helytelen a vezető valóságértékelése, az iránymutatása is félre fog siklani. Mivel a magam szűkös eszközeivel keresem a keresztények útját a mai társadalomban, próbálom én is megérteni a bennünket körülvevő valóságot. Azt a társadalmat és kultúrát, amelyben élünk és amelyben Krisztus tanúi akarunk lenni. Ebben a cikkben a választások kapcsán, de a választásoknál mélyebb jelenségről osztom meg a gondolatomat. A tézisem egy mondatban a következő: a lázadások korában csak akkor tudunk Isten igéjéről tanúskodni, ha megőrizzük belső függetlenségünket.

Lelki értelemben jelenleg két különböző lázadás zajlik a társadalmunkban. Az egyik lázadás a Nyugatot uraló progresszív ideológia ellen építi a NER-t, saját szempontja szerint sikeresen, a másik meg éppen a 2010 óta épülő rendszert akarja lerombolni, egyelőre sikertelenül. Akik a NER ellen lázadnak, Orbán Viktor rendszerét elnyomó, illegitim, a haladást és a nyugatosodást gátló, a történelemben visszafelé araszoló, korrupt, feudális viszonyokat teremtő, Magyarországot Fehéroroszországgá változtató rezsimnek gondolják, amely elszigeteli hazánkat, elveszi a levegőt a jövő generációi elől, megfélemlít, ellehetetlenít, kivándorlásra késztet. A lázadók közül egyre többen úgy gondolják, hogy a NER elleni fellépés szükségessége igazolja a teljes ellenzék egyesülését, még a Gyurcsánnyal és a korábban vállalhatatlannak tekintett Jobbikkal való összefogást is, sőt, talán még az antidemokratikus, antiparlamentáris, a jogállamon kívüli eszközök bevetését is. Ebből a nézőpontból nehéz észrevenni, hogy magának a NER-nek az építése is egy lázadás, pedig az.

A NER által megtestesített (és a többség által újból megtámogatott) lázadás előtt 2010-ben nyílt meg a tér, és azóta nem hogy nem fújt ki a lendülete, de folyamatosan tágul és nemzetköziesül. Ez a lázadás az elmúlt évtizedek nyugati szupremációja, jogi dogmatizmusa, progresszív ideológiája és kozmopolita liberalizmusa ellen folyik. A 2008-as gazdasági válság volt a szikra, amely lángra lobbantotta a mélyen lévő elégedetlenséget, a 2015-ös migrációs válság pedig az olaj, amely ezt a tüzet méretesre szította. Nem csak Európában, de Európán kívül is rengetegen tekintik ma Orbán Viktort a lázadás egyik zászlóvivőjének. Aki benne csak a NER autoriter vezetőjét látja, az nem érti ennek a határokon átnyúló lázadásnak a természetét, talán mert annak a kultúrának a mércéjével méri, amit az Orbán Viktort támogatók jórészt elutasítanak. Minden támadással erősítik a (lázadást) vezető pozícióját, mert nem értik, hogy a lázadás épp meg akarja haladni, le akarja váltani azt a mércét, amivel mérik. Ezért pereg le róla a kritika.

Magyarországon a többség beállt Orbán Viktor mögé, és megbocsátják neki a határátlépéseket, sőt, akár helyesnek és szükségesnek is gondolják az illiberalizmus radikálisabb eszközeit. Ha ez kell a lázadás sikeréhez, akkor ne veszítsük el az arányérzékünket, mondják, forradalom idején a tank sem áll meg a piros lámpánál. Felszabadítónak élik meg, hogy vége annak, hogy a Nyugat kínálja a mézes madzagot vagy pattogtatja az ostort, vége a Nyugattól kapott szentleckéknek és körmösöknek, vége Magyarország kiskorúságának, negyven év kommunizmus és húsz év előszobáztatás után kihúzhatjuk és felvállalhatjuk végre önmagunkat. A V4 mint önálló entitás erősödése azt mutatja, hogy a lázadás nem csak Magyarország ügye. Az egész régió megmakacsolta magát, eldöntötte, hogy a saját útját akarja járni. Nem feltétlenül úgy mint Anglia, mert ez a régió nem akar kilépni az európai egységből, de inspirálja a Brexit bátorsága. Inspirálja a bumfordi Trump győzelme is, aki váratlanul meg tudta állítani a progresszív ideológia száguldó vonatát. Ennek a lázadásnak elege van a Nyugat által diktált, de egyre nagyobb őrületbe torkolló folyamatos haladásból. És annak vélt felsőbbrendűségéből.

Ha csak az egyik vagy a másik lázadást vesszük figyelembe, nem érthetjük meg Magyarországot. Mindkettő valóságos, mindkettő erős, mindkettő mögött tömegek állnak, mindkettő mély érzéseket szólaltat meg. Talán vidékről kevésbé látszik az első, Budapestről a második, és jelenleg az utóbbi áll győzelemre, de ez legközelebb akár meg is fordulhat. Az én kérdésem azonban most az, hogy mi, hívő keresztények hogyan viszonyuljunk ezekhez a lázadásokhoz. Tény, hogy a magyarországi keresztények jelentős többsége ma a jobboldali pártokat (és különösen a Fideszt) támogatja. A jobboldaliság már nem csak a történelmi egyházakra igaz, de például a Hit Gyülekezetére is, amely talán a legnyíltabban foglal állást az Orbán Viktor vezette lázadás mellett, még Trumpot is éltetve, aki ma az új jobboldali radikalizmus egyik fontos ikonja. Nyilván sok szempont játszik szerepet az egyházak jobboldaliságában, a szocializmusban átélt elnyomástól a progresszív ideológia elvetéséig, vagy pozitívan az orbáni családpolitika támogatásától a keresztény világnézeti alapok felvállalása felett érzett örömig. Komoly veszély leselkedik azonban ránk, keresztényekre, ha nem vigyázunk a függetlenségünkre.

Hadd kezdjem egy Balázs Zoltán április 14-i cikkéből vett idézettel: „Miért ellensége, sőt, a legnagyobb ellensége a radikális jobboldalnak a konzervatív? Azért, mert semmilyen lázadásban nem hisz. Mert jobb orra van a gonoszhoz, s tudja, hogy lelke mélyén, lényegét tekintve a radikális jobboldal is lázadáshívő. De pont ezért nem lázad ellene. A lázadás ugyanis az ősbűn, ezért van az Írásban: ’ne álljatok ellen a gonosznak’ (Mt 5:39). Annak, amelyik belecsábít ebbe a démoni-egzisztencialista, végső soron nihilista, fantom-kergető, pusztító és önpusztító, lelket kiszikkasztó, gollami politika-felfogásba.” Nem feltétlenül osztom Balázs Zoltán politikai álláspontját, de egy dologban azonosulok vele: a lázadás méreg lehet számunkra. Balázs Zoltán ugyan a konzervativizmusról ír, én pedig a kereszténységről, és szeretném a kettő közötti végtelen különbséget továbbra is fenntartani, azonban a konzervatív és a keresztény között éppen ebben a kérdésben hasonlóság áll fenn: mindkettő bizalmatlan a lázadással szemben. A konzervatív azért, mert megőrizni akar. A keresztény azért, mert tudja magáról, hogy lázadó, de Isten kegyelméből már engedelmességre törekszik.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. április 20.