(Világirodalmi Lexikon)

Az égi véreb

Futottam én Előle éjek és napok Során;
Futottam én Előle évek árkádján keresztül:
Futottam én Előle szellememnek útvesztőin át:
S elbújtam én Előle (mert az ördög volt a cimborám)
Mikor kacagtam és mikor pillámon pára rezdült.
Remény kecsegtetett és új erőre kaptam;
De esüllyedtem, letaszítva Szakadatlan
A tátongó, vad Rettegés titáni tömlöcébe,
Nagy Lábai előtt, melyek követtek és üldöztek engem.
Nyugodtan ügetett nyomomban
Egyenletes volt lépte mindig,
Állandó gyorsasága, sürgetése sose fáradt,
És Léptei mind visszhangoznak
és egy Hang Visszhangzik menten,
Visszhangzik sürgetőbben, mint a Lábak.
„Elhagynak téged mind a dolgok, téged aki elhagysz Engem”

De fellebbeztem én ez ellen, én a kitaszított,
A jó szíveknek ablakához, lenge függönyökhöz.
Ölelkező szerelmek ágazó indáihoz;
(Mert bár ismertem lángoló Szerelmét
Mely üldözött, rettegtem én:
Ha Ő enyém nem lesz majd, semmi más enyém.)
S mikor kitárult néha egy-egy ablak,
Jöttének vad szele mindig bevágta,
Lassú a Rettegés, ha már a Féltő Gond üldözni indul:
Futottam én mindenhová és jártam a világ határain túl,
Betörtem én a csillagok aranyvert ajtaját.
Halk hangzavarral megzavartam
S csengőn dadogva énekeltem halvány dokkjait a holdnak.
Derengj, derengj fel hajnal és ó est, ne légy te rest,
Halk éj sűrű bozótja rejts el, tévútra Őt vezesd,
Hatalmas Kedvesem elől rejtsél el engem,
Köröttem bontsd ki hát ködös fátylad, hogy Ő ne lásson engem!
Szolgáit mind próbára tettem és
Kudarcot is vallottam én, olyan hűségesek,
Hívek hozzá s irántam kis hitűek,
Csalárd őszinteség jellemzi őket és derék csalárdság.
A gyorsaságot könyörögtem minden gyors dologtól:
Minden szelet megültem
és erősen fogtam dús, metsző sörényüket,
Akár végig söpörték ők, a lassan illanók,
A kék azúr roppant füves lapályait,
Akár a Mennydörgést vezetve,
Visszhangoztatták kordéját az égen,
S a vad rúgós paták alatt az ég szikrázott néha-néha –
Lassú a Rettegés, ha már a Féltő Gond üldözni indul.
És változatlanul
Egyenletes volt lépte mindig,
Állandó gyorsasága, sürgetése sose fáradt,
Nyomomban voltak ők, az ádáz Lábak
S mindent túlhangzó Hang visszhangzott:
„Nem rejt el téged semmi már, ki Engemet nem rejtesz el.”
Ezért hát csak bolyongtam s többé nem kerestem Őt
Sem férfinak, sem szűznek arcán;
Hanem kis gyermekek szemében.
Arcuk mintha válaszolna
Mellettem állnak ők, biztosan értem élnek!
Aggódva fordulék feléjük
S midőn gyermek-szemük megszépült hirtelen
kezdődő válaszuktól,
Az angyalok előlem őket eltakarták.
„Nos hát ti többi gyermekek, Természet gyermeki
Osszátok meg velem (Mondottam én) bizalmasságtokat;
Hogy minden dolgot ünnepelni tudjak, összeforrva véletek
S kezem körétek fonva.
Bolondozgatva – játszva
Uralkodó-Anyánk zilált-zöld fürtivel
Majd lakomázva
Ővéle itt mozgófalú lakában
– A lak fölött kék dóm ível –
S vad szomjam oltva gyermekes szokás szerint,
Ürítve kelyhét tiszta és síró harmatnak
– Harmat fölött egy méh kering.”
S ahogy szerettem volna, minden úgy lett:
Elnyertem én bizalmukat
S betörtem a titokzatos Természet ajtaját.
Az ég felvillanó arcának
Felfogtam összes röpke vallomásait;
Megtudtam én, a felhők fel hogy szállnak
– Habok, mit vad tenger lihegve felhajít;
Minden világra jöttel és minden múlóval
Együtt lendültem én magasba és le véle hulltam;
Velük a mennybe vagy pokolba vitt a hangulat.

Én voltam az, aki a dolgokkal együtt sír és örül,
Epedtem alkonyatkor,
Mikor rezdültek már a gyertyák mind elmúlt napunk körül
És úgy szikráztak, mint a vas, kovács ha patkol.
A reggel szép szemébe én nevettem;
A kék felhőkkel lelkesültem és velük borongtam,
Az ég és én, együtt sírtunk mi ketten;
Sós könnyeim hűs könnyével vegyültek.
Az esték vérző szívének dobbanását
Érezte már az én szívem;
Sugárzó, jó meleg tüzükben részesültem,
De fájdalmam még nem pihen.
Az Égnek szürke arcán könnyem is hiába pergett,
– Óh jaj – egymást nem értjük meg soha
A bánatos dolgok meg én; mert míg én hangot hallatok,
Ők csak mozognak és csenddel beszélnek, mint a néma gyermek.
Szomjam nem oltja már Uralkodó-Anyánk, a kapzsi mostoha;
S ha vágyik arra, hogy övé legyek, leengedi
Csupasz kebléről lenge fátylát és előttem felfedi
Szerelmének forrásait: és bár szájam reá tapad,
Tejének egy parányi cseppje sem üdíti fel
Kitikkadt ajkamat.
Az ellenség kérlelhetetlenül nyomomban van,
Egyenletes a lépte mindig,
Állandó gyorsasága, sürgetése sose fárad.
Lábak dobognak és utána menten
Egy Hang száguld, gyorsabban mint a Lábak:
„Lásd, nem becsül meg semmi tégedet,
ki nem becsülsz meg Engemet.”

Mezítlenül várom szerelmed vad csapását
Páncélomat letépted rólam
És térdre kényszerítél engem;
Nem véd meg senki, semmi már:
aluvék – úgy gondoltam – és felébredék,
S lassú tekintetem látott mezítlenül
Álmomban engemet.
Ifjú erőmnek vadságával
Megingattam óráim templomát
És összeomlott életem; most sárosan
Az összegyűlt évek sorába hulltam;
– Súlyuk alatt holtan hever szép ifjúságom.
Pattogtak, mint a rőzse, napjaim s füstként magasba szálltak,
Habzottak és mint napsugár a zuhogón, színekre hulltak.
Az álmodó felébred és nem hat többé a mákony,
A lantos lantja eltörött.
Még a kis szeszélyes virágfüzérek is, melyekkel
Csuklómon ékszerként himbáltam én a földet
Engednek – gyönge kapcsok –
És nem bírják el a bánattól súlyos földtekét.
Hogyan? Szerelmed hát valóban lángvörös szederbokor,
Mely elfonnyaszt közelben és távolban minden más virágot?
Hogyan, ó mondd meg, kérlek én,
– Ó mondd, örök Fametsző –
Mért kell a fát porrá hamvasztanod,
Mielőtt még belőle nagy művet faragnál?
A porba hullott ifjúságom nyári zápora
S tört forrás most a szívem
És benne könnyek állnak mozdulatlanul.
– Kiszárított a nyirkos gondolat (s vad eszmék)
Melyek most szellemem sóhajtó ágain remegnek,
Ekként vagyon s mi lesz még?
Ha a gyümölcs kesernyés, milyen lesz majd a kéreg?
Csak sejtem azt, mit az Idő elrejt ködében.
De néha felrivall egy kürt az éjben
A végtelen Öröklétnek titokzatos bástyáin túl;
A hangra meginog a köd, foszlásnak indul,
Egy tér bukkan elő, de már a ködbe
A tornyok visszahullnak.
A pillanat elég volt: Feddőm zord arca feltűnt:
A köd nyitotta kis teren
Sötét bíbor köpenyben ült, ciprus övezte homlokát;
Tudom nevét és azt, hogy kürtje mit jelez.
– Az ember szíve adja bár vagy élete
Termésedet, mért kell mezőidet
Trágyázni megrohadt halállal?

És most tapinthatóvá lesz
A hosszú üldözés zaja
S e Hang ölel körül, mint tenger, mely vihart okád:
„Agyagvázád, mondd, összetört-e?
Cserép cserép fölött hever?
Lásd, téged miden elkerül, téged ki Engem elkerülsz!”
„Szegény, rút, furcsa, gyönge törpe,
Miért, hogy észre veszlek tégedet?
Hiszen a semmiből csak Én teremtek itt (ezt dörgi Ő)
S a földi vonzalomnak ára földi érdem.
Hogy érdemelted ezt te meg?
Te a legmocskosabb göröngy a Föld minden göröngye közt? –
Ó nem, te nem tudod,
Hogy mily kevéssé érdemelsz ki bármilyen szerelmet is!
És kit találsz te, hogy szeressen tégedet, a megvetésre méltót
Csak Én szeretlek, Én, e földi téren.
Azzal, mit tőled elraboltam
Megkárosítni nem akartalak, azért raboltam el,
Hogy eljöhess azt Karjaimba megkeresni.
Mindazt, mit gyermeki agyad
Rég elveszettnek hisz, részedre Én megőrzöm azt,
Kelj fel, fogd meg Kezem és jöjj Velem.”
Most elcsitult a lépések zaja:
Talán kezének árnya csak a vakhomály szívemben?
S kezét áldólag nyújtja Ő, hogy véle simogasson?
„Szegény őrült, te gyönge, vak,
Hiszen te Engemet kerestél!
A lángoló Szerelmet lökted el, ki visszalöktél Engem!”

Az angol eredeti a fordítással együtt a szegedi piaristák honlapján olvasható itt.