Veszteségeink elfogadása – a lombikozás mellett való döntés gyökeréről
Avagy tökéletes ember álomképe
“A lombik program körül kialakult párbeszéd során nem csak arról gondolkodom, hogy erkölcsös vagy sem, vagy mi lesz a létszámfeletti emberkékkel. Azt próbálom keresni, hogy mi lehet a gyökere a helyzetnek.” Alábbiakban Fülöp Ákos atya írását közöljük.
Mintegy 10 éve a házas hétvége közösségében az egyik asszony, aki özvegyen maradt, búcsúlevelet írt a közösség felé. Egyedül egy házas közösségben hol, hogyan van helye. Ekkor, a levél nyomán kezdtem arról beszélgetni valakivel, hogy hogyan viszonyulunk a közösségben az özvegyeinkhez. Az elmúlt években a kérdéskör sokakban felmerült, és számos olyan fórum, közösség alakult, ahol a veszteségekkel, ezeknek feldolgozásával foglalkoznak. Özvegyek, gyermeküket elvesztők, elváltak, akik életükben megtapasztalták, hogy valami nem úgy alakult, ahogy szerették volna.
A mai környezetünk sokféle módon azt sugallja, hogy az ember akkor igazán ember, ha tökéletes, ha mindent meg tud oldani. A gyenge, a segítségre szoruló a társadalom peremére kerül. Ide kapcsolható az a várakozás, hogy én így gondolom jónak, ezt képzelem el magamnak. Ha nem így sikerül, nem tudok vele mit kezdeni.
Ma már egyre többet beszélünk a gyászmunkáról. Arról, hogyan dolgozzunk fel egy-egy tragédiát. Veszteségünk sokféle lehet. Nem csak haláleset vagy válás, amelyben egyértelmű. Álmaink elvesztése is ilyen veszteség. El kell tudnunk fogadni önmagunkat, gyengeségeinkkel együtt. Be kell látnunk, hogy lehetőségeink korlátozottak. Van, amit – hiába is szeretném – nem kaphatok meg, nem érhetek el.
Az írás elolvasható itt.
Létrehozva 2017. október 6.