Anna Katharina Emmerich 1774. szeptember 8-ikán, egy Mária ünnepen született Vesztfáliában. Krisztus sebeit hordozta, ő a legjelentősebb német stigmatizált.

Tiszta lelkét 1824. február 9-ikén adta vissza Teremtőjének. Katalin nemcsak Urunk szenvedéséről és haláláról részesült látomásokban, de látta az Anyaszentegyház küzdelmének és végső győzelmének történetét is. 1819. december 27-ikén, Szent János evangélista ünnepén kezdődtek látomásai az Egyház küzdelméről és győzelméről.

Oly’ ragyogónak látta a római egyházat, mint a napot. Sugarak áradtak belőle az egész világra. A Szent Péter bazilikáért folytatott szimbolikus harcot így látta, előre.

1. Az Egyház küzdelme és győzelme

“Láttam a Szent Péter templomot, hatalmas tömeg vette körül. Egyesek azon voltak, hogy lerombolják, mások, hogy újjáépítsék. Segédmunkások vonalai húzódtak végig az egész világon, és én csodálkoztam az összefüggésen. A rombolók egész darabokat szakítottak ki – különösen sok szektás és szakadár volt közöttük. Akadtak azonban közöttük olyanok is, akik mintegy előírás és szabály szerint kék szegélyű, fehér, zsebes kötényben, övükben kőműveskanállal* vettek részt a bontásban. Mindenféle ruhájú embert lehetett látni; – voltak közöttük magas, jól megtermett, előkelő emberek, akik egyenruhát és csillagokat* viseltek.

Ámde ők maguk nem dolgoztak, csak kőműveskanállal megjelölték a fal bizonyos pontjait, amelyeket le kellett bontani, s meghatározták, hogyan. Elborzadva láttam, hogy katolikus papok is* voltak közöttük. Amikor nem tudták, hogyan folytassák a bontást – hogy biztosra menjenek -, egy közülük való emberhez fordultak, aki egy nagy könyvet* tartott a kezében, amelyben mintha minden, az építésre és a bontásra vonatkozó dolog le lett volna jegyezve. Ezután újra meg-jelöltek egy pontot a kőműveskanállal, amelyet le kellett bontani, és az hamarosan le is omlott. Egészen nyugodtan és magabiztosan végezték a bontást, – mégis sunyi módon, titokban, alattomosan.

Láttam a pápát imádkozni. Álnok „barátok” vették őt körül, akik gyakorta éppen az ellenkezőjét tették annak, amit elrendelt volt. Egy alacsony, fekete világi fickót* is láttam, serényen munkálkodott a templom ellen. Amíg az egyik oldalon bontották a templomot, a másikon újjáépítették, – de nem nagy buzgalommal… Sok ismerős papot láttam. Öröm volt látni a püspöki helynököt. Nem zavartatta magát, – egyenesen áthaladt a rombolók között, s utasításokat adott a karbantartásra, helyrehozatalra. A gyóntató-atyámat is láttam, amint – kerülő úton* – egy nagy követ cipelt oda. Mások tétlenül zsolozsmáztak, közben talán egy kis kövecskét, mint nagy ritkaságot*, vittek oda a köpenyük alatt, vagy nyújtották át másoknak.

Úgy tűnt, – mindannyian bizakodás, kedv és útmutatás nélkül dolgoznak, mint akik egyáltalán nem fogják fel, miről is van szó. Kétségbeejtő volt. A templom homlokzatát egészen lebontották – már csak a szentély állt. Nagyon elszomorodtam, folyton csak arra gondoltam, – hol marad az a férfi, akit korábban piros ruhában és fehér zászlóval, mint megmentőt* láttam, amint a templomon állt. Ekkor egy fenséges asszonyt* pillantottam meg; a templom előtti nagy téren járkált fel-alá. A két kezével megfogta bő palástját, majd halkan a magasba emelkedett. A kupolán állva, a templom teljes területén túlra* kiterjesztette a palástját, mely úgy ragyogott, mintha aranyból szőtték volna. A rontók éppen rövid szünetet tartottak. Amikor újra munkához akartak látni, sehogyan sem tudták megközelíteni a palást beborította területet.

A másik oldalon nagy buzgalommal* kezdtek munkálkodni az építők. Hajlott korú, nyomorék, rég elfeledett férfiak érkeztek, számos erős fiatal-ember, nők és gyermekek, papok és világiak, – és hamarosan helyre is állt az egész épület… Ekkor egy új pápát láttam*, – körmenettel érkezett. Fiatalabb, és sokkal szigorúbb volt, mint az előző pápa. Nagy ünnepélyességgel fogadták. Fel akarta szentelni a templomot, ám megszólalt egy hang*, hogy nincs szükség új felszentelésre, hiszen a szentély megmaradt. Két jelentős egyházi eseményt kellett megünnepelni: egy általános jubileumi ünnepséget, és a templom helyreállítását.

Mielőtt a pápa elkezdte az ünnepséget, – felkészítette az embereit, akik az egybe-gyűltek közül rengeteg előkelő és kevésbé előkelő papot, ellentmondást nem tűrően kiszakítottak és eltávolítottak. Ezek mérgesen és zúgolódva távoztak. Az (új) pápa helyettük másokat állított szolgálatba, papokat és világiakat is. Ezzel kezdetét vette az ünnepség a Szent Péter templomban. Közben a fehér kötényesek*, amikor nem figyelték őket, csendben, megfontoltan és alattomosan tovább dolgoztak.

“1819. december 30-ikán Katalin újra látta a Szent Péter templomot. Szent Mihály állt a kupolán, ragyogó vérvörös köntösben, nagy harci zászlóval a kezében. Nagy harcok árán – égi sereg élén – kellett megvédenie a világ támadásaival szemben. Közben dicsőségesen felragyogtak az égen Krisztus sebei.

2. Jézus és Mária a lelkek megmentéséért

“Amikor az angyal leereszkedett a templom tetejéről, – fényes nagy keresztet láttam fölötte az égen, amelyen a Megváltó függött, és a sebeiből ragyogó sugárnyalábok áradtak az egész világra. A sebei vörösek voltak, olyanok, mint tündöklő kapuk, közepük sárga, mint a nap. Nem volt töviskoszorúja, – ám minden fejsebéből sugarak özönlöttek a világba. A kezeiből, oldalából és lábából szivárványszínben kiáramló sugarak hajszál-finoman szétváltak, s újraegyesülve áradtak szét az egész világon a falvakban, a városokban, a házakban. Mindenütt – közel és távol – a mindenféle haldoklókra hullottak, és fel-szívták a lelkeket, akik a szivárvány egyik színében felszálltak az Úr sebeibe.

Az oldalsebek sugarai dús kévékben, bőségesen áradtak az alatta álló templomra. A templom ragyogott, és e sugár-áradatban láttam, amint a legtöbb lélek az Úrhoz tér. Egy ragyogó piros szívet is* láttam az égen lebegni, melyből egy fehér sugárnyaláb áradt az oldalsebbe, egy másik a templomra és más tájakra hullott; e sugarak szám-talan lelket szívtak magukba, akik a szíven s a fénysugáron keresztül Jézus oldalába jutottak. Úgy hallottam, hogy ez Mária szíve.

E sugarakon kívül minden sebből létrák ereszkedtek le, egészen a földre. Voltak, amelyek nem értek le egészen a földig. Különböző létrák voltak; egyik keskeny, a másik széles, – fokokkal sűrűn és ritkán ellátottak. Egyik-másik teljesen egyedül állt, de előfordultak sűrű csoportokban is, – összesen talán harminc létra lehetett. Színük a tisztulás helye szerint* sötét, illetve világos volt, – a sötét szürkétől az egészen világosig. Sok lelket láttam rajtuk; – nagy fáradsággal másztak felfelé.

Egyesek olyan gyorsan kapaszkodtak, mintha segítséget kaptak volna a folyamatos haladáshoz; míg mások zavarodottan tolongtak, s ezért újra meg újra néhány fokkal lejjebb estek, – s voltak, akik teljes sötétségbe zuhantak. Megindító volt látni a fáradságos felfelé kapaszkodást az örömteli beolvadás felé. Úgy tűnt, a szakadatlanul – és segítséggel – haladók közelebb álltak az Egyházhoz, mint az akadályokkal küszködők, az elakadtak, a várakozók, a magukra hagyottak s az elbukók.

Sok olyan lelket láttam, akik kitartottak a küzdelemben: mindegyikük útja Krisztus testébe vezetett. Ám a kereszt mögött, a távoli mennybolton a meg-váltás művének seregnyi, egyre távolabb kibontakozó képét láttam: ez leírhatatlan! Mintha az isteni kegyelem útjának állomásai lettek volna: a világ történetén át, a megváltásban való beteljesedésig. Nem egy ponton álltam. Ide-oda mozogtam a sugarak között, és azokon át, és mindent láttam. Ó, mily mérhetetlen és leírhatatlan dolgokat láttam!”

3. Isten városa: a Mennyei Jeruzsálem

“Amikor véget ért a harc a Földön, fehéren ragyogott a templom és az angyal, aki később eltűnt. Eltűnt a kereszt is, és a helyén egy magas, tündöklő asszony állt; a templomról szétterítette aranyló, ragyogó palástját. Odalent a templomban egymás előtti meghajlás és kölcsönös kiengesztelődés kezdődött el. Püspökök és lelkipásztorok közeledtek egymáshoz, kicserélték a szent könyveiket, és a szekták a csodálatos győzelem és kinyilatkoztatás világossága által, melyet ők is láttak kiáradni, felismerték az EGYHÁZAT.

A világosság a próféták hegyén lévő tóból feltörő forrás sugaraiból eredt, melyről Jánosnál olvashatunk. Eme egyesülés láttán erősen éreztem Isten Országának közelségét. Az egész természetben minden-ütt ragyogást, magasabb rendű életet éreztem s olyan szent megrendültséget minden emberben, mint az ÚR születése idején. Annyira erősen éreztem Isten Országának közelségét, – szinte kényszerített, hogy ujjongva rohanjak felé…

Máriát láttam közeledni, nem tudom leírni, hogyan; úgy, ahogy azt éreztem, amint Isten Országa közeledik. Alázatos, szerető és hívő keresztények vágyán keresztül láttam közeledni, – a vágy vonzotta őt egyre közelebb. Sok kis fénylő bárányból álló nyájat láttam az egész földön, pásztorok legeltették őket, s minden pásztor mintha az Ő pásztora lett volna. Aki Bárányként a vérét adta értünk. Isten végtelen szeretete és ereje lakozott az emberekben.”

Végül Emmerich Katalin egy csodálatos látomásban látta Isten titokzatos városát, a Mennyei Jeruzsálemet, mint minden keresztény vágyának beteljesülését: “Láttam az Isten Városának csillogó utcáit, – tele ragyogó palotákkal és kertekkel, melyekben a szentek megszámlálhatatlan serege járt kelt, dicsőítve Istent és segítve a földi Egyházat. A Mennyei Jeruzsálemben nincs templom: maga Krisztus a templom. Mária trónol az Isten Városa felett, és őfelette Krisztus és a Szentháromság. A Szentháromságból dicsfény harmatozik Szűz Máriára, Máriáról pedig szétárad az egész városra. Az Isten városa alatt a Szent Péter bazilikát láttam, és örvendeztem, hogy az emberek minden hanyagsága ellenére magába fogadja a fentről áradó igazi világosságot.

Láttam a Mennyei Jeruzsálembe vezető utakat; – a szent pásztorokat, akik nyájukból odaterelték a tökéletes lelkeket.” Megkezdődött az Antikrisztus erőinek átfogó támadása. Ám minél inkább támadásba lendülnek a sötétség erői Péter sziklája* ellen, annál erősebben védelmezi az ÚR szent Egyházát, az Ő misztikus testét. Mérhetetlen kegyelmeket árasztott számtalan tagjára, – megerősítette őket, hogy az ellenség tombolásával szemben isteni erővel lépjenek fel. Újra káprázik a szemünk a mennyei kegyelmek áradásától, amely a hit szempontjából pusztasággá változott Európára zúdul.

Forrás: Az újabb idők stigmatizáltjai – nemzetközi kiadás.

Vác, 2005. március 26. Czike László

Létrehozva 2022. november 15.