Az ötéves Nóra számára mindennapos dolognak tűnt, amikor ezen a reggelen is odaállt a webkamera elé, sorra ledobálta magáról ruhadarabjait, hogy illegesse magát távoli nézői számára. Édesanyja és nagynénje nemcsak hogy tudtak erről, hanem egyenesen ők parancsoltak a kislányra. Mindennap megismétlődött, aminek sohasem lett volna szabad megtörténnie.

A Fülöp-szigeteki Cebuból, ahol dolgozom, az internet továbbította a kislány mozdulatait Amerikába és Európába, ahonnan a család átutalással kapta a pénzt cserébe. Ezen a reggelen is a külföldi pedofilok szórakoztatásával volt a család elfoglalva, amikor a rendőrség megrohanta a házat, és tetten érte őket. Volt sírás-rívás, amikor kiderült, hogy szülei soha többé nem tarthatják maguknál a kislányt, aki gyermekotthonba került. Mostantól az állam gondoskodik róla.

A szolgálatukat végző rendőrök parancsnoka nem először látott ilyet. „Hát milyen anya ez, kérdeztem magamtól – nyilatkozta a rendőrtiszt –, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt első alkalommal küldtek ilyen internetes ügy kivizsgálására, amelyben kiskorú is érintve volt, szülei felbujtására. Azóta sem múlik el bennem a kérdés, bár újabban szinte hetente leplezünk le kiskorú sértettekkel megtörtént cybersex bűncselekményeket.”

A család bevallotta, hogy már huzamosabb ideje ebből élnek. Elmondásuk szerint a pedofiloktól több pénzt kapnak. Ezért döntöttek úgy, hogy nem felnőtt családtagok, hanem a gyermekek fognak a kamera előtt bemutatót tartani. Ez akkor kezdődött, amikor a szülők elvesztették állásukat. A Cebu vonzáskörzetéhez tartozó kis tengerpart melletti településen hagyományosan halászatból éltek az emberek. A hal fedezte saját élelmiszer-szükségleteiket, a fölösleget pedig el lehetett adni. Az utóbbi évek rohamos gazdasági fejlődése és a turizmus következtében azonban egyre több hajó jelent meg a sziget közelében, és ezek elriasztották a halakat. Hogy többet foghassanak, megpróbáltak dinamittal halászni. Ez azonban tilos, és a parti őrség megbüntette őket. A víz alatti robbantások azért nem megengedettek, mert károsítják a tenger élővilágát és a gyönyörű korallzátonyokat. Így viszont a népesség elveszítette megélhetését. Más megélhetés után kellett nézni.

Úgy tűnt számukra, hogy „vészhelyzet” van, ami felülírja a hagyományos erkölcsi törvényeket. A cybersex-szel kapcsolatban a dolog újdonsága szintén kapaszkodót jelentett az erkölcsi kételyek kikerüléséhez: sértő és sértett nem kerül közvetlen kapcsolatba. E településen különösen sok, a fentiekben leírt bűncselekményt tartanak nyilván. Valaki elkezdte, a többiek pedig hagyták meggyőzni magukat.

Pedig a Fülöp-szigetek a világ egyik legkatolikusabb országa. A felnőtt korú katolikusok többsége minden vasárnap elmegy a templomba. A vallásosság mellett a családszeretet is különösen jellemzi a filippínókat. Miként lehet tehát, hogy egy anya, egy szülő arra vetemedik, hogy a saját gyermekét szolgáltatja ki külföldi pedofilok romlott hajlamainak? Erre mondják az itteni helyzet ismerői: „a szegénység a legnagyobb kísértés a Fülöp-szigeteken.” Aki szegény, az „vészhelyzetben” van, amit sokan úgy értelmeznek, hogy fel van mentve a szokásos erkölcsi törvények alól. Márpedig a Fülöp-szigeteken nagyon sok a szegény. A legutóbbi, 2016. májusi becslések szerint 10,5 millió filippínó család tartja magát szegénynek. Ez a családok 46%-ának felel meg.

„Vészhelyzetre” hivatkoznak a gyermekeiket megbecstelenítő anyák. Szegénységre… Valóban, a szegénységet az egyház is sok esetben felmentő tényezőnek ismeri el. Ilyen például a böjti szabályok esete vagy a vasárnapi munkavégzés. De itt, a Fülöp-szigeteken sok az ebből adódó félreértés, az erkölcsi szabályok félremagyarázása.

Egy másik, igen gyakori vészhelyzetet jelentenek a természeti katasztrófák. Ilyenkor nemcsak félremagyarázhatóak az erkölcsi elvek, hanem megzavarodnak az emberek. Itt, a szigetvilágban a két legpusztítóbb katasztrófa 2013 őszén következett be. Az október 15-i földrengés során rengeteg régi templom omlott össze. A híres cebui Santo Nino-bazilikának is leomlott a tornya. Ez olyan veszteségnek minősült, mintha Budapesten ledőltek volna a Szent István-bazilika tornyai. Ezt követően november 8-án szupertájfun érte térségünket. Tacloban belterületét szinte teljesen elpusztította a szél és a nyomában a tengerből feltörő szökőár. Sokan meghaltak. Ebben a helyzetben sokan úgy érezték, hogy családjuk túlélése végett joguk van a fosztogatáshoz, sőt rabláshoz is. Való igaz, hogy a negyedmilliós nagyvárosban a természeti erőktől megkímélt üzletek közül nagyon kevésnek sikerült megőriznie áruit. A megvadult tömeg mindent szétrombolt, ami útjában állt: lakatokat, redőnyöket, rácsokat. Az elszabadult indulatok sokszor értelmetlen zsákmányszerzésbe torkollottak.

Nemcsak a Fülöp-szigetekről van szó, amikor a vészhelyzet félreértését emlegetjük. Magyarországon is sokszor tapasztaltam az erre való hivatkozást, amikor valaki nem akart teljesíteni etikai vagy törvényi előírásokat. „Nem tudok adót fizetni” – mondja valaki, akinek a vállalkozása „vészhelyzetben” van, és illegális eszközökkel is igyekszik elkerülni az adófizetést. Egy tavalyi hír szerint 39 százalékkal zsugorodott a cigarettaeladás Magyarországon a feketepiac virágzása miatt. Egy másik cikk szerint négyszázezer magyar dolgozik a feketepiacon. Hasonló téma a korrupció, melynél tisztes családapák is megfontolják, hogy elutasítsák-e, hiszen anélkül „nem lehetne megélni”. Mindez már a létező szocializmus idején is így volt, amikor a rendszer barátai és ellenségei is szívesen hazavitték a gyári irodaszereket, hiszen „minket úgyis becsapnak, úgysem fizetnek meg rendesen”. Persze a korrupt hivatalnok, az adócsaló üzletember és a cigarettacsempész nagyon megsértődne, ha őket a saját gyermekeit megrontó anyával vagy az áruházi tolvajjal említenénk egy napon. Mégis van köztük valami közös: erkölcsileg elítélhető tettükért vészhelyzetre hivatkozva nem vállalnak felelősséget.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. január 27.