De érdemben, végül is a malasztról szeretnék beszélni. A malaszt szó már a legrégibb összefüggő magyar szövegben, a XII. században keletkezett Halotti Beszédben előfordul: „Mënnyi milosztben tërümtéve ëlëve mü isëmüköt, Ádámut …” (Zolnay Gyula olvasata szerint), ami a mai magyar nyelven így hangzana: Mennyi malasztban teremtette eleve (Isten) a mi ősünket, Ádámot … A „malaszt” szó az ó-egyházi szláv milost?-nak felel meg, jelentése: irgalom.

A legszolidabb megítélés szerint is legalább ezeréves magyar szavunk, amely minden templomban elhangzott milliomszor, és minden katolikus családban évszázadok óta e kifejezéssel mondták az Üdvözlégyeket a legnagyobb természetességgel: Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes… Mert élt ez az ősrégi kifejezés, melyről mindenki tudta mit jelent: Istentől való kegyelmet!      

Valamikor a hetvenes években úgy döntött a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (valaki nyelvújító javaslatára), hogy véget vet ennek a szép, ősi magyar szóhasználatnak – merthogy idegen eredetű (?) –, s innentől kezdve a magyar katolikusok többsége elfelejtette ezredéves szavaink egyikét, s a ’malaszt’ eltöröltetett. De jól van! Még ha a magyar nyelv nem is lenne ősnyelv és kifejezéseinek többségét más népektől vette volna át (bár nem tudni, hogy azok miért “ősibbek”), és ha a “malaszt” idegen lenne is, de akkor is legalább teljesen egyértelmű fogalom, mely pontosan meghatároz valamit!

“A magyar nyelv finom kifejező, megkülönböztető képességére mutat, hogy különbséget tud tenni a csak Istennek tulajdonítható malaszt és az általános értelmű kegyelem között. Erre gondolva nem volt szerencsés az új liturgiában a malaszt szó kiküszöbölése, mert ez megszüntette a nyelvünkben évszázadok óta élő, lényeges különbségtételt. A magyarítás ebben az esetben éppen annyira nem volt indokolt, mint amennyire indokolatlan lenne az Eucharisztia szó kiküszöbölése és a magyar „hálaadással” való helyettesítése”.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. december 4.