KÉT PÁLOS GONDOLATAI  A BÖRZSÖNY ERDEJÉBEN

Érdekesek a fák. Náluk – az emberekkel és az állatokkal ellentétben – úgy van, hogy minél öregebb, annál szebb. A fák megtanítanak bennünket erre az igazságra; hiszen így van ez bennünk is, csak mi már elfelejtettük. A fák megtanítanak minket Isten elfelejtett igazságára.

Mi, ahogy öregszünk, nem testben szépülünk meg, hanem lélekben. (Persze ez nem tör-vényszerű. Vannak olyan öreg fák is – meg emberek is – amelyek bogarasakká válnak; mindenféle oda nem való dolognak adnak helyet bensőjükben…)

Tehát minél öregebb egy fa, annál szebb. A fiatal fák még vékonyak, hajlékonyak, könnyen elhajolnak erre-arra. Az öreg fáknak van tartásuk, stabilitásuk, egyenesen az ég felé mu-tatnak, bármilyen szelek fújnak, ők nem hajladoznak. Ez a feladata az idős embernek is: az ég felé, azaz Isten felé, hogy az örök élet felé mutasson. Hogyan? Létével, életével, gondol-kodásával, életpéldájával, azzal, ahogyan él és gondolkodik a dolgokról. Sugározzon belőle, hogy haza készül…

Az öreg fák északi oldala erősen mohás: ez az irányt jelzi. Az idős ember hivatása is, hogy jelezze az irányt, hogy hova tart az életünk, ki az, aki felé törekszünk, hova, milyen irányba kell­ (ene) élni az életet. Ezt hívjuk életbölcsességnek. Az öreg fának mohás a törzse, vagyis zöld. A zöld a remény színe. Az idős ember reménye az örök élet. Nem kesernyésen szomorkodik azon, hogy lejáróban van a földi élete, hanem reménységgel tekint előre a nagyszerű jövő felé, ami már várja.

Az öreg fák magasak, és nagy a lombkoronájuk. Ez két dolgot jelent.

Mivel nagyok, kimagaslanak az erdő növényzetéből, és így ők vannak a legközelebb a naphoz, ők tudnak legtöbbet befogadni a napfényből. Az idős ember már túl van sok mindenen. Megtapasztalta saját erejét – és gyengeségét –, már tudja, mire megy magától. Tudja, tudhatja, mi a lényeg az életben. Ez jelenti azt, hogy közelebb van Istenhez, alázata révén. (Isten az alázatost magasra emeli!)

A fák hatalmasra nőtt lombkoronája pedig óriási felületet jelent. Ez fogadja a napfényt. Fotoszintetizálnak általa, s a környezetüknek éltető oxigént adnak. Az idős embernek nagy szüksége van arra, hogy higgye: Isten szeretete ráragyog. Hisz sokuk már elveszítette szeretteinek jelentős részét, emberi oldalról kevés szeretetet kapnak, miközben erősen igénylik azt. Sok olyan öreg fa – idős ember – van, aki nem fogad-ja be Isten szeretetét, mert „lelombozódott”. Nincs meg az a felület a lelkében, hogy fogadni tudná Isten szerető jelenlétét.

Ki szereti őt? Isten szereti őt. Akkor is, ha már nem sok mindenre képes az életben, s emberi szempontból sokszor hasznavehetetlennek tűnik. Isten szeretete most is – ugyanúgy – ráragyog. És neki ezt fogadnia és befogadnia kell. Ebben fürödni, ebben elmerülni, ezzel megelégedni, ebben megnyugodni. Ekkor, és csak ekkor válik áldássá mások számára, a környezete számára. Ekkor, mint kiegyensúlyozott békés öreghez; aki már elfogadta magát, békében van önmagával, a környezete vonzódni fog, megcsodálja, megpihen, mint öreg fának az árnyékában, részesül abból az éltető atmoszférából, amit maga körül áraszt, mint lombos öreg fák az oxigént.

Az öreg fának látjuk a nagy lombozatát. De amekkora a fának a lombozata, akkora a mélyben a gyökér koronája is. Ha egy idős embernek látjuk a békés, kiegyensúlyozott életét, értékeit, azt nem látjuk, mennyit dolgozott ezen. A látható értékek a belső nagyságot mutatják. S ez nem is mindig látható. De Isten számára jelenvalóság. Ha egy nagy fa derékba törik, és csak a törzse meredezik, nem látjuk hajdani nagy lombkoronáját, de a mélyben sértetlenül megvan hatalmas gyökérzete.

A fiatal fának a hajtásait lelegeli az őz. Ebben a képben a fa hajtása az ember törekvése, az őz pedig az élet kísértéseit és megpróbáltatásait jelenti. Az öreg fákat már nem rágják le az állatok, mert magasak.

Magasról tekintenek az életre is. Ahhoz, hogy az idős ember, mint egy idős, magas fa nézzen az életre, Isten szeretete felé kell fordulnia. A fény felé, Isten felé, miként a növények. Meg kell tanulni fürdeni Isten napfényében. Az ima, az elmélkedés, a szemlélődés segít ebben. Hogyan? Úgy, hogy rendíthetetlenül hiszem, hogy Isten szeret, hogy az imában újra meg újra felidé-zem Isten szerető jelenlétét. Úgy imádkozom, hogy ebben jól is érezzem magam. Mert az ima nem teljesítmény!

 Az öreg fák egyszer csak kidőlnek, kifordul a gyökérzetük a talajból. Elszakadnak a földtől. Az idős ember is, mikor befejezi pályafutását elszakad ettől e világtól, meghal. Számunkra azonban életfeladat is egyre szabadabbá válni a földi dolgoktól, és szabadon, derűsen várni a befejezést.

Amikor kidől az öreg fa, akkor sok élőlénynek táplálékává lesz. Az idős ember életének emlé-ke, példája megőrzött szava is lehet halála után „táplálék” a fiataloknak.

„Legnemesebb minden fák közt” – énekeljük az egyház liturgiájában a keresztfáról. A fa magában hordja annak lehetőségét, hogy belőle keresztfa legyen. Ehhez azonban meg kell halnia. A keresztény ember is magában hordja a lehetőségét, hogy Isten fiává legyen. A lehetőség megkapjuk a keresztségben. De ahhoz, hogy igazán Isten fiaivá legyünk, meg kell halni önmagunk számára.

(forrás: Fehér Barát, 2016/2. szám)

Létrehozva 2016. október 7.