Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az üveghegyek felett az égen egy csapat bárányfelhő. Fehéren legelésztek naphosszat.
Az egyik fiatal felhő azonban szürke volt. A többiek gyakran csúfolták is: „Ó, te csúnya, szürke, ó, te kis lassú!”- mert a szürke felhő bizony nehéz is volt, nem tudott olyan gyorsan repülni, mint a társai.

Az üveghegyek között éppen nagy szárazság volt. A növények elszáradtak, az állatok szomjaztak, az emberek pedig eső után sóhajtoztak.

A kis, szürke felhő szégyellte, hogy ilyen csúnya és lassú. Egy napon, amikor a többiek különösen sokat csúfolták és ki is nevették, elbújt az egyik üveghegy mögé.

Annyira szomorú volt szegény, hogy sírni kezdett. Záporoztak a könnyei a földre, növényekre, állatokra, emberekre. S csodák-csodája: a növények kizöldültek, az állatok jót ihattak, az emberek pedig vígan kiáltozták: ”Hurrá, esik az eső!”.

A szürke felhő meglepődött. Őneki itt így örülnek, igazán örülnek! Ő is jó valamire! Most már örömében sírt. Az öröm hangjaira a Nap is előbújt. Sugaraiból és a kis felhő könnyeiből szivárvány született a hegyek fölé.

Attól a naptól kezdve a többi felhő többé nem csúfolta, nem nevette. Elszégyellték magukat. Tudták már, hogy ő egy esőfelhő, és amíg világ a világ időnként eső hullik majd belőle a földre növények, állatok, emberek örömére.

A szürke kis felhőt befogadták és a felhők mind jó barátok lettek.

Forrás

A mesét egy hétéves nyíregyházi kislány írta, róla és családjáról itt olvashatsz.

Létrehozva 2016. augusztus 23.