Az elmúlt fél évben sok olyan fiatallal találkoztam, akik elkeseredve mondták, hogy teljesen kiábrándultak a kereszténységből, az egyházból, meg úgy általában a vallásosságból. A leggyakrabban előkerülő ok elég meglepő volt: elegük van a sok értelmetlen kötelességből és elvárásból, amit az (egyházi) iskolában, vagy éppen otthon állítanak velük szemben. Úgy érzik, hogy képmutató emberek várják el tőlük, hogy ők is álszentek legyenek… Mi történik itt?

Mert hogy baj van, az nyilvánvaló. Az okokat én is csak keresem; talán néhányan a többi blogger közül szintén szívesen leírják majd a véleményüket a dologról, én most a sajátomat szeretném Veletek megosztani.

Mi is lenne a küldetésünk keresztényként a világban? „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20)

Éppen ezért nagyon fontosnak tartom azt, hogy a gyerekeket a hitre neveljük; segítve nekik, hogy már gyermekkorban kialakuljon bennük a keresztény értékrend és erkölcsösség.

Fontos, hogy megismerjék az Egyházat, az Egyház tanítását és hagyományait. És azt gondolom, hogy a keresztény szülőket és egyházi iskolákat pontosan ez a cél hajtja. De ha a célok rendben vannak, akkor mivel van a baj?

„Az tud tüzet gyújtani, aki maga is ég.”

Azt látom, hogy a gyerekek és a fiatalok ki vannak éhezve a hiteles emberekre. Keresik azokat, akiken látszik, hogy amit mondanak, kommunikálnak mások felé, amellett maguk is kitartanak, és hisznek is benne. Ezek azok az emberek, akik igazán hatással tudnak lenni a fiatalokra, akikre példaképként tekinthetnek, akikhez hasonlóvá szeretnének válni.

Azt hiszem, hogy a fent vázolt probléma központi kérdése ez: a szülők, a papok, a tanárok betöltik-e ezt a szerepet? Azért különösen fontos kérdés ez, mert ezek azok a foglalkozások, amelyeknek hivatásszerűen is ez lenne a dolga.

Képzeljünk el egy egyházi iskolában tanító tanárt, aki nincs is igazán kapcsolatban Istennel, nem is ismeri Őt igazán, és mégis tele van érthetetlennek tűnő, 19. századi erkölcsi elvárásokkal, vallásos elvárásokkal; aki a tanórák idejére hirtelen nagy kereszténnyé válik, de mihelyt kicsengetnek, leveti ezt az álarcot és éli tovább a világiaknál világibb életét. Vagy éppen egyszerűen azoknak az elvárásoknak, amelyeket keresztény címszóval képvisel, köze sincs Jézus tanításához.

Képzeljünk el egy szülőt, aki otthon a legkülönfélébb vallásos külsőségeket erőlteti a gyerekeire; aki kiakad, ha a gyermeke nem vet keresztet ima előtt, aki elvárja a vasárnapi templomba járást, holott ő maga is egy lelki roncs, és talán sok éve nincs élő kapcsolata Istennel.

Képzeljünk el egy papot, aki minden istentiszteleten hirdeti Isten igéjét, aki hétről hétre Istent hivatott képviselni az embereknek, de hetek óta nem volt kettesben Istennel imában…

Ezek az emberek éppen az ellenkezőjét érik annak, mint amit szeretnének. Nem hogy nem hozzák közelebb a fiatalokat Istenhez, hanem éppen ők építik a falat Közte és köztük. És ez szerintem nagyon elszomorító.

Nem csoda, hogy álszentnek és képmutatónak érzik őket a fiatalok és megy el a kedvük mindattól, amit erőltetetten képviselni akarnak, hiszen ezek az emberek egyszerűen nem hitelesek.

Szülőnek, papnak, tanárnak lenni hatalmas felelősség.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. június 21.