Már hónapok óta feküdtem ágyban, mikor kezelőorvosom egy-jóhírű belgyógyászt hívott konzultációra. Dr. Varga Imre tanársegéd akkor jött Szolnokra. Sokat reméltem tőle. Úgy gondoltam, ha csak rám néz is, meggyógyulok. Nagyon jónevű orvos volt. Alaposan megvizsgált és kérdezte: Mióta fekszem?

– Már majdnem egy éve. Mikor kelhetek föl? Mikor gyógyulok meg?

Először nem akart válaszolni. Azt mondta: úgy tudja, hogy kongreganista vagyok. Akkor kérjem a Jézuskát, hogy gyógyítson meg, mert ő úgy hiszi, hogy még sokáig kell feküdnöm.

– Meddig? Egy hónapig?

– Talán még egy évig is.

Nagyon kedvesen nézett rám, s azt mondta, minden attól függ, hogy szeretem-e a Jézuskát, mert Ő meggyógyíthat hirtelen is. Legyek nagyon szófogadó, tartsam meg a diétát és feküdjek mozdulatlanul. Ez volt a legnehezebb.

A Kongregáció prézese, Dr. Liebner János püspöki biztos volt a lelkiatyám. Hetente háromszor is elhozta az Oltáriszentséget. Sokat foglalkozott velem. Arra oktatott, hogy használjam jól föl a szenvedést. Ajánljam föl a szenvedő lelkekért, a papokért, kispapokért, – tanította őket és sorsukat szívén viselte. – Mindig beszámoltatott, hogy mire ajánlottam föl a szenvedést. Majd kívánta, hogy naplót vezessek. Mindennap írjam le, hogy mi volt a legnagyobb szenvedésem? Milyen gondolataim voltak az Úr Jézusról? Kikért? Miért? Milyen szándékra ajánlottam föl a szenvedésemet? Ezt minden héten ellenőrizte. Mindinkább kezdtem a Jézuskát szeretni és már nem volt olyan nehéz a kereszt.

Már elmúlt a Varga doktor úr által jósolt év, de semmit se javultam. Mindig újabb és újabb komplikációk jöttek. A lázam nem akart csökkenni és már megint hosszú volt a fekvés. Szakadatlanul imádkoztam gyógyulásomért. Nagyon akartam meggyógyulni. Minden vágyam az volt, hogy missziós apáca leszek. Egyik kilencedet a másik után végeztem a Szűzanyához, hogy gyógyítson meg. Egyszer hallottam valakitől Lourdesról, hogy ott a gyógyíthatatlan betegek is meggyógyulnak. Kezdtem könyörögni Édesanyámnak, hogy vigyen el, mert akkor egészen bizonyosan meggyógyulok. Ő hozatott lourdesi vizet, de én Lourdesba akartam menni. Kaptam lourdesi kilencedet. Kitartóan végeztem. A kezelő orvos nem lelkesedett a Lourdesba való utazásért, s azt mondta, orvosi felügyelet nélkül nem mehetek. De vállalkozott, hogy elkísér. Úgyszintén lelkiatyám is hajlandó volt. Meg is tették a szükséges lépéseket, megvolt az útlevél és nagyban készülődtünk. Indulás előtt 3 nappal különös álmom volt.

A ferencrendiek templomában a lourdesi Szűzanya szobra előtt térdeltem és nagyon forrón, buzgón kértem, hogy gyógyítson meg. Esengve néztem rá és Így még soha nem imádkoztam. Egyszercsak a szobor megelevenedik és szól hozzám: “Hát olyan nagyon szeretnél meggyógyulni?” Elsírom magam, kitárom felé a két karom és úgy mondom szívem minden vágyával: Édes jó Szűzanyám, gyógyíts meg engem, olyan nagyon szeretnék meggyógyulni, egészséges lenni. Összekulcsoltam a kezeimet és úgy sírtam. Ekkor szomorúan nézett rám és újra szólt:

– Akkor is, ha ez nem volna a Jézuska akarata, szeretnél meggyógyulni?

Még jobban kezdtem sírni és arra kértem, hogy eszközölje ki a Jézuskánál, hogy akarja, hogy én egészséges legyek, mert nagyon szeretnék meggyógyulni. Mindig csak ezt tudtam mondogatni. Akkor a Szűzanya közel hajolt hozzám és nagyon kedvesen, de mégis nagyon komolyan nézett rám és ezt mondta:

– Ne kérd többet azt, hogy gyógyulj meg, mert te nem fogsz soha meggyógyulni. Nem az a Jézuska akarata. A Jézuska mást akart, más szándékai vannak veled. A Jézuskának is fáj az, hogy te mindig sírsz.

Még egyszer esengve nyújtottam a kezem Felé és úgy nyöszörögtem, pedig nagyon, nagyon szerettem volna egészséges lenni. Ekkor a Szűzanya megismételte:

– A Jézuska akarata az, hogy te ne gyógyulj meg, hanem szenvedj. De ha megteszed azt, amit kíván tőled, akkor egyszer nagyon boldog leszel, és Én is neked adom Őt.

Mikor ezt mondotta “neked adom Őt”, Reá néztem és akkor a kicsi Jézuskát tartotta karjaiban. A Jézuska olyan egyéves nagyságú lehetett, de olyan nagyon szép, hogy ilyent nem lehet soha emberi ésszel elképzelni. A kicsi Jézuska nézett rám, úgy, mintha nagyon ismerne. Drága, kicsi arcocskája ragyogott és édesen mosolygott. Kicsi kezecskéit szeretettel, szinte hívogatólag nyújtotta felém. Ugyanakkor a Szűzanya is nagyon kedves mosollyal nyújtotta felém, hogy nekem adja. Erre olyan kimondhatatlan boldogságot éreztem, hogy elfelejtettem nagy bánatomat, csak öröm s valami mondhatatlan jó érzés töltött el. Kicsit félénken, de mégis nagy vággyal nyújtottam kezemet Felé, de mire karjaimba zárhattam volna, felébredtem.

Reggel éppen Jézuskát hozott lelkiatyám, alig vártam, hogy elmondhassam neki csodálatos álmomat. Nagyon figyelmesen hallgatott meg és azt kérdezte:

– Belenyugodnál, ha nem mennél el Lourdesba?

Ámulva néztem rá, hogy miért ne mennék? De behívta Édesanyámat is és elmondatta újra álmomat. Azt ajálja mondotta, – hogy ne menjek el, mert ő hiszi, hogy a Jézuska akaratát adta tudtul a Szűzanya. Inkább nyugodjam bele a Jézuska akaratába.

Lassan ez is megtörtént, mert beláttam s állapotom rosszabbodott. A doktor urak újra konzultáltak és a kórházat ajánlották. Nehezen adtam rá a fejem, mert még sohasem voltam távol Édesanyámtól. De azt ígérték, hogy ott meggyógyítanak. Dr. Varga Imre tanácsára belgyógyászati klinikára vittek. Egy négyágyas különszobában kaptam helyet.”

1921-et írunk.

„Édesanyámat kértem, hogy vigyen el Lourdes-ba, mert akkor egész biztosan meggyógyulok. …Mindennel készen voltunk az utazáshoz. Az indulás előtt alig három nappal csodálatos álmom volt. …Álmomban a ferencrendi templomban voltam, és az áldoztató rács előtt a lourdesi Szűzanya szobránál térdeltem. Amint kérésemmel ostromlom a Szűzanyát, egyszerre csak megelevenedik. – Édes jó Szűzanyám, gyógyíts meg engem! Oly nagyon szeretnék meggyógyulni, egészséges lenni! – A Jézuska akarata az, hogy ne gyógyulj meg, hanem szenvedj! – De ha megteszed azt, amit kíván tőled, akkor egyszer nagyon boldog leszel, és Én is neked adom Őt!”

Misztikus álmát követően belenyugszik, hogy ne menjenek el Lourdes-ba.

1928. DECEMBER 8. át írjuk – sok testi és lelki szenvedést követően teszi meg életfelajánlását, amelyről így ír:

„Közeledett dec. 8.-a. Ez kongregációnknak is ünnepe. Lelkiatyám is azt kívánta, hogy különös gonddal készüljek e nagy ünnepre. Szeretné, ha igazán szívből felajánlanám magam a Jézuska szolgálatára. De olyan lélekkel, hogy küldhetne bármilyen szenvedést, én mindig szívesen elfogadom s úgy veszem, mintha a Jézuska megosztaná velem az Ő szenvedését. Ez nem ment könnyen! Ekkor még bizony féltem a szenvedéstől. Éreztem nagyon a kereszt terhét és kevés vigasztalást találtam benne. Éppen ezért nagyon sokat gondolkoztam a felajánlásomon. Beláttam, hogy nem akárhogyan, nem félszívvel, hanem – ha megteszem – teljes odaadással akarom meghozni áldozatomat. Nem akartam soha szomorúságot okozni a Jézuskának, csak örömére lenni. Két napi lelki tusa után dec. 8.-án a szentáldozás után egész lelkemmel, teljes odaadással mondtam el felajánlásomat a Szűzanyának, kérve Őt, ajándékozzon oda a Jézuskának.”

1929 nagyböjtjén különös álma volt. Tüskés, köves országúton haladt bajjal, ahol stáció volt fölállítva. Mintha ő is végezte volna. A II. stációnál egy hordágyon fekvő súlyos beteg volt, nagyon meggyötört, de mégis vonzó valaki.

Valaki állt a beteg lábánál s fölszólította Erzsébetet, hogy vigye. Megfogta hát a hordágyat a fejtől s vitte. Aki a lábánál vitte, azt sokszor váltották, de őt nem. Már nagyon nehéz volt a teher, s félt, hogy kicsúszik a kezéből, ereje megfeszítésével vitte. Már a X. stációt is elhagyták, de Erzsébetet is az ereje. A keze már felhorzsolódott, nem bírta tovább, letette. De azt se tudja, hogy kit vitt vagy hová? Rápillant a betegre, s az Úr Jézust ismeri föl Benne. Ott a lepelben, ahogy levették a keresztről.

Amint fölismerte, kimondhatatlan boldogság árasztotta el a lelkét. Az Úr Jézus kinyitotta a szemét, ránézett és megszólalt:

– Mondd, hát igazán nem bírnál már tovább vinni?

Szinte megsemmisült az alázattól, s úgy érezte, akár a világ végéig is. Már semmi fáradságot nem érzett. Lehajolt, hogy megcsókolja a kezét, de amint ajka a sebhelyhez ért, fölébredt

Túláradó boldogság, öröm hullámzott benne, de éles fájdalom magához térítette. Kezén, lábán horzsolás, – a lába poros – mintha kilométereket gyalogolt volna -, dagadt. A seb olyan eleven, hogy friss vér is látszik rajta. Megrémült, kezét a takaró alá dugta. Alig várta a szentáldozást. Hálaadás után beszámolt az álmáról. Megint csak azt az intést kapta: készséggel szenvedjen, mert ezzel az Úr Jézus terhét könnyíti.

Félve vallja: De az álomnak látható jele is van, s megmutatja a kezét. Megdöbbent a lelkiatya is. Meghagyta, hogy senkinek se mutassa, s ha lennének még ilyen álmai, ne beszéljen senkinek se róla. És ígérje meg, hogy mától fogva még fokozottabban engedelmeskedik, s bármit kér az Úr Jézus, – mégha álomban is, – készséggel engedelmeskedjen, hogy meg legyen vele elégedve.

S bár nemigen szokott álmodni, de ettől az időtől kezdve gyakran voltak hasonló álmai. Látta az Úr Jézust, a Szűzanyát, olykor a szenteket, akik mindig oktatták. Néha a szent útján üzent álmában az Úr Jézus, hogy fokozottabban szenvedjen, és megüzente, hogy kiért vagy miért szeretné, ha felajánlaná.

A harmadik tanítását követően kérdezi meg Erzsébet a nevét – Ő Máriácska – ekkor még nem ismeri fel Erzsébet, hogy Ő a Szűzanya.

IDÉZET: „Mikor a pokolról beszélt nagyon szomorú volt, nem egyszer könnyezett is. – Azért kell engesztelnünk az Istent, hogy irgalmazzon azoknak, akik a kárhozat szélén állnak. És ezt azoknak kell megtenniük, akik szeretik Őt, mert azok kedvéért az Isten nagy dolgokat cselekszik.”

1929. augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján kapja meg először a stigmákat (kezeire és lábaira), karácsony éjszakáján pedig a töviskoronát a homlokára, fejére.

1930. év nagyböjtjében az oldalsebet is megkapja.

“Karácsony előtt felszólított Máriácska, ha jó leszek, elvisz Betlehembe. Szeretné nekem megmutatni a Kis Jézust. Szerezzek sok örömet” gyakoroljam az erényeket, főleg az alázatosságot és az engedelmességet. Ez időben mindig arra tanított, hogy legyek alázatos és engedelmes. Sokszor adódott alkalom az alázatosságra, Ezeket nyilván az Úr Jézus küldte.

Ebben az időben lett a húgom menyasszony. Dobozszámra kapott zserbó cukorkát, de féltette. Ha elment, mi Édesanyámmal egy-két szemet elvettünk. Mikor meggyóntam, Lelkiatyám azt mondta, addig nem oldoz fel, amíg meg nem mondom húgomnak. Zokon esett Lelkiatyám részéről, hogy ilyenért nem oldoz fel. Nagyon megalázottnak éreztem magam. Nehezemre esett húgomnak is megmondani. Mikor eljött Máriácska, elpanaszoltam neki Lelkiatyám szigorúságát. De még Máriácska is szigorú volt hozzám. “Ezen nem segíthet”, – mondotta, tegyem csak azt, amit a Lelkiatya parancsol vagy kíván. Így meg kellett mondani a húgomnak mindent s bizony nem fogadta vallomásomat nagy megértéssel. Olyan kicsi és gyarló voltam még akkor, hogy az ilyen semmiségek is nehezemre estek.

Egész lelkemmel készültem a karácsonyra. Szerettem volna sok örömet vinni a Jézuskának, hiszen augusztus 15-e óta, – mikor először láttam, – szívem, lelkem sóvárgott utána. Vágytam Neki megmondani, hogy szívesen leszek eszköze. Karácsony éjszakáján eljött értem Máriácska. Egy pár szó után eltűnt előlem a környezetem, a betlehemi barlangot láttam a Szűzanyával, a kicsi Jézussal és Szent Józseffel. A jászol az istálló falába volt beépítve s ebben feküdt a kicsi Jézus, takarók között. A barlangistállóban ragyogó fényesség, mintha minden halvány rózsaszín volna. Angyalokat most láttam először a jászol körül. A Kis Jézus nyugtalan volt, mintha kis kezecskéjével a Szűzanya felé kapkodott volna. Egyszer csak keserves sírásban tört ki. Olyan hatással volt rám a sírása, hogy majd megszakadt a szívem a részvéttől és fájdalomtól. A Szűzanya dédelgetve simogatta és mégis a sírása nem szűnt, hanem erősödött. Fájdalmas arcocskáján könnyek gördültek le. Kértem Máriácskát, segítsen. De ekkor az Ő arcán is fájdalmat láttam. Kérdeztem: Miért sír a Jézuska? – Hát nem látod? – válaszolt a Szűzanya. Figyelmesebben nézem, s látom, hogy kicsi homloka körül töviskorona. De olyan szorosan, hogy helyenként a vér is kicsordul a tövis nyomán. Nagyon megrázott ez a látvány, hogy már a jászolban is ott a töviskorona. Esengve kérem Máriácskát, hogy vegye le. De Máriácska szomorúan nézett rám s ezt mondta:

– Én nem tudok segíteni. Ha én elvehetném, nem engedném szenvedni Őt.

– De miért nem veheted le? – kérdeztem Máriácskát.

– Azért, mert fájdalma csak akkor szűnik, ha valaki magára vállalja. Megrettenve néztem Máriácskára és úgy éreztem, nekem kellene vállalni, (Hogy milyen gyönge voltam az erényben, mutatja a gondolatom: Ha az én fejemen lesz a töviskorona, nem tudok feküdni, nagyon szúrna a tövis. Mérlegeltem a helyzetet. Bizony, akkor még nagyon féltem a szenvedéstől.) De a kis Jézus sírt, peregtek a könnyei és mindig több vére csordult. Egyszer csak rám néz azzal a könnytől-ázott ragyogó szemével és kicsi, kezecskéit vágyódva tárta felém, mintha csak részvétet és segítséget kért volna. Ennek a lelkemig ható tekintetnek nem tudtam tovább ellenállni, odaadással és készséggel mondtam Máriácskának, hogy én elvállalom, csak Ő ne szenvedjen, csak Neki ne fájjon semmi. Máriácska szeretettel szólt:

– Igazán elvállalod?

Azonnal levette a kis Jézus homlokáról a töviskoronát és a fejemre tette. Mikor a fejemre helyezte, olyan nagy fájdalmat éreztem, hogy majdnem elaléltam. Olyan érzésem volt, mintha az agyamig hatolt volna a szúró fájdalom. Mivel a Jézuska feje sokkal kisebb volt, nekem nem ért körül a töviskorona. Azt gondoltam, akármilyen fájdalmas is, de tudok feküdni. Mikor Máriácska levette a kicsi Jézus fejéről. a töviskoronát, azonnal megszűnt a sírása, helyette ragyogó mosoly ült az arcán. Már ezért a mosolyért is érdemes lett volna elvállalni mindent. Mikor Máriácska fejemre övezte a töviskoronát, ezt mondta még:

– Ez legyen a ragyogó, mennyei koronád is egykor. Úgy viseld, hogy a Jézuskának mindig annyi könnyebbséget és örömet szerezz, mint most.

Kimondhatatlan boldog voltam, hogy a Jézuska már nem sír. Nem tudom, meddig maradtam itt a drága szent helyen, mikor a szobámban szétnéztem, hajnal felé volt. Ahogy’ eszmélni kezdtem, fájdalom térített magamhoz. Alig bírtam megmozdítani a fejem a fájdalomtól, és azt láttam, hogy a párnám csupa vér. A nagy fájdalmat a fejemben éreztem, de nem bírtam el még az érintést sem, mert a legkisebb kísérletre is úgy éreztem, hogy szöget szúrtak a homlokomba. Ha próbáltam érinteni a homlokomat, az ujjam hegye is véres lett. Imádkozva vártam a reggelt.

Mikor Édesanyám belépett a szobámba, majdnem elájult, ahogy rám nézett. Zokogva kérdezte: Mi lett velem? Még misézése előtt áthívatta Lelkiatyámat. Az belépve, nagy meglepődéssel állt az ajtóban, mielőtt ágyamhoz jött volna. Nagyon megindultnak láttam. El kellett mondanom mindent, hogy hol jártam éjszaka Máriácskával és mi történt?

Beszámolóm után intésére imádkoztunk: Köszöntöttük a kis Jézust és a Szűzanyát. Majd előkészített arra, hogy készüljek még nagyobb szenvedésekre. Úgy látszik, az Úr Jézus tőlem többet vár, mint másoktól.

Forrás

Létrehozva 2016. június 9.