„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1)

Keresztényként napról napra kerülök olyan helyzetekbe, ahol a hitem tökéletesen szembemegy a józan ésszel. Teljesen értelmetlen dolgokat csinálok teljesen indokolatlan időpontokban. És megdöbbentő, de még sose jöttem ki belőlük rosszul! Szeretném néhány nagyon érdekes tapasztalatomat elmesélni Nektek.

Néhány éve, ex-elsőéves egyetemistaként fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy „Nekem nincs időm Istenre.” Épp egy nyári táborban voltam, és lepörgött előttem az elmúlt egy év: folyamatos tanulás, leadások, makettezés, rajzolás, zenetanulás, kialvatlanság, stressz; az, hogy semmire nem jutott elég időm, még az emberi kapcsolataim ápolására is alig… Tényleg úgy tűnt, hogy nem volt időm Istenre.

A tábor végére sok minden megváltozott. Időm sajnos nem lett több, de hosszas belső küzdelem és gondolkodás után elhatároztam, hogy attól a naptól kezdve minden napomból fél órát Istennek adok…

Emberi ésszel, logikusan gondolkodva az imával töltött idő hatalmas időpocsékolás.

Kinek van ideje arra, hogy az amúgy is drága félóráit ezzel töltse? Főleg később, amikor már a család, a gyerekek, a munka, a háztartás is felkerül a listára. Tele vagyunk elintézendő feladatokkal, azt sem tudjuk, hol áll a fejünk… Ráadásul folyamatosan aggódunk is mindenért. És ezek mellett nem jut időnk Istenre.

„Majd akkor imádkozom, ha lesz egy szusszanásnyi időm.” „Majd nyáron…” „Már túl fáradt vagyok, hogy imádkozzak…”

Vannak olyan bibliai részek, amelyeket elolvasunk százszor, de csak százegyedszerre esik le, hogy mit is szeretne vele Isten mondani. A következő számomra épp egy ilyen volt:

„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,31-33)

Azon a nyáron, ott, a táborban ez a rész egészen újként hatott. Jézus azt tanítja itt, hogy bármi is van, mi először Vele foglalkozzunk, a Vele való kapcsolatot keressük, és neki elég ennyi: minden mást Rá bízhatunk, meg fog bennünket áldani. És ekkor, a „százegyedik” olvasáskor az a megdöbbentő felismerésem támadt, hogy

szép és jó, hogy olvassuk és ismerjük az igét, de az egész semmit sem ér, ha nem kezdjük el cselekedni.

Mi ezzel a bökkenő? Hogy emberi ésszel mindez totálisan értelmetlen.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. május 16.