Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítása a 8. fejezetben kifejtett tanítás miatt éles bírálatokat váltott ki. A házasságszinódus után kiadott dokumentum ugyanis bizonyos esetekben megnyitja a lehetőséget az elvált és polgárilag újraházasodott katolikus hívek szentségekben való részesedése előtt, mégpedig anélkül, hogy az előző házasságot érvénytelennek mondta volna ki az illetékes egyházi bíróság. Ferenc pápa a 8. fejezet 305. pontjában megállapítja:

„Bizonyos feltételek és enyhítő tényezők miatt lehetséges, hogy objektíve bűnös helyzetben – amely lehet, hogy nem vagy nem teljesen az egyén hibájából alakult ki – az ember élhet Isten kegyelmében, szerethet és növekedhet a kegyelmi életben és a szeretetben, miközben e célból elnyeri az Egyház segítségét.”

Az “objektíve bűnös helyzet” a házasságtörés helyzete. Az egyház házasságtörésnek tekinti a szentségi házasságból kilépett hívek újabb házasságkötését is. Az idézett szakaszhoz tartozó, 351. lábjegyzetben az „Egyház segítségnyújtásáról” Ferenc pápa leszögezi:

„Egyes esetekben ez magában foglalhatja a szentségek segítségét. Ezért „szeretném figyelmeztetni a papokat, hogy a gyóntatószék nem kínzókamra, hanem találkozás az Úr kegyelmével.” (Evangelii Gaudium 44. AAS 105.) Szeretném kiemelni, hogy az Eucharisztia „nem a tökéletesek jutalma, hanem a gyengék hathatós orvossága és tápláléka.” (uo. 47,1039”.)

Nehéz úgy értelmezni ezt a kijelentést, hogy teljesen összhangban legyen az egyház korábbi tanításával. Ugyanerről a kérdésről II. János Pál pápa családszinódus utáni apostoli buzdításában ezt olvassuk:

„Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít. De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben. A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”. (Familiaris consortio 84.)

XVI. Benedek pápa szintén egy szinódus utáni apostoli buzdítása megerősítette ezt a tanítást és gyakorlatot.

„A Püspöki Szinódus megerősítette az Egyház Szentíráson alapuló gyakorlatát (vö. Mk 10,2-12), tudniillik hogy nem engedi szentségekhez járulni az újraházasodott elváltakat, mert helyzetük és életállapotuk objektíve ellentmond a Krisztus és az Egyház közötti szeretet Eucharisztia szentségében jelzett és benne megvalósuló egységének. Mindazonáltal az újraházasodott elváltak helyzetük ellenére továbbra is az Egyházhoz tartoznak, mely különleges figyelmet fordít rájuk, és azt kívánja, hogy amennyire csak lehetséges, keresztény stílusban éljenek: vegyenek részt a szentmisén, anélkül, hogy áldoznának, hallgassák Isten Igéjét, végezzenek szentségimádást, imádkozzanak, vegyenek részt a közösségi életben, tartsanak bensőséges kapcsolatot egy pappal vagy egy lelkivezetővel, gyakorolják odaadóan a szeretetet, a bűnbánat cselekedeteit, és gyermekeiknek legyenek jó nevelőik.  (Sacramentum Caritatis 29.)

Különös, hogy az Amoris laetitia egy ilyen jelentős pasztorális következményekkel járó változást egy rövidke lábjegyzetben fogalmaz meg.

II. János Pál és XVI. Benedek éppen úgy tudatában voltak az elvált újraházasodott hívek nehéz helyzetének, mint Ferenc pápa. Ők is figyelmeztetnek a megkülönböztetés és az egyes esetek mérlegelésének szükségességére. Amíg azonban Ferenc pápa – szintén egy lábjegyzetben (336. j.)  – arra utal, hogy bizonyos esetekben a lelkipásztori megkülönböztetés arra az eredményre is juthat, hogy az objektív bűnösség állapota nem súlyos személyes vétek következménye, és ezért akár szentségekhez is járulhat az érintett, addig II. János Pál pápa efféle megkülönböztetés lehetőségéről egyáltalán nem tesz említést.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. május 12.