„De az Úr így szólt Mózeshez: ’Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből. A nép menjen ki, és gyűjtsön magának egy napra valót belőle. Így akarom próbára tenni, hogy parancsom szerint jár-e el.’”

Egész éjjel alig aludtam, aggodalmaimat csak felnagyította a sötétség. Amint az első napsugarak betekintettek az ablakon, imádkozni kezdtem. Kiöntöttem Istennek a szívemet, a lába elé tettem mindent, ami foglalkoztatott.

Imádságomban felfigyeltem valamiféle ismétlődésre. Bármiről beszéltem, bármit osztottam meg Istennel, mindennek a hátterében ugyanaz állt: félelem, hogy hiányt fogok szenvedni valamiben.

Megváltoztak a körülmények, a jövő már nem volt olyan szilárd, mint valaha. Éreztem, hogy Isten arra biztat, hagyjam abba a rettegést, és bízzam rá az ismeretlent, amitől félek. Halk suttogást hallottam a lelkemben: „Én egyedül gondoskodom rólad”.

Behunyt szemmel, a könnyeimmel küzdve bólintottam. „Igen, Uram, Te vagy a Gondviselőm. Bocsásd meg, hogy kételkedtem gondoskodásodban. Békédet keresem, kérlek, vedd el tőlem a szívembe markoló félelmet. Nem tudom, mit tartogat a jövő, de tudom, hogy a jövőt Te tartod kezedben. Ámen.”

Kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy Jézus arra hív, foglalkozzam még egy darabig az Ő igéjével. Elővettem a telefonomat, rákattintottam az alkalmazásra, ahol a napi elmélkedéseket szoktam elolvasni. Pár másodperc múlva sírni kezdtem, mert az elmélkedés, amit megnyitottam, mintha pár perccel azelőtti imám visszhangja lett volna. A megélhetés miatti félelmekről szólt, arról, amiről beszéltem Istennek. Szinte szóról szóra úgy fogalmazott, mint én korábban. Isten figyelt kiáltásomra, és azonnal vissza akarta igazolni, hogy hallott engem.

Az elmélkedés alapja mai alapigénk volt a Kivonulás Könyvéből. Isten csodálatos módon gondoskodott népéről. Az volt a célja, hogy ezzel közelebb vonja őket magához, mert arra voltak kényszerítve, hogy napi szinten rábízzák magukat a gondoskodására.

Az elmélkedés szerint Izrael népe mindenfelé tekintgetett segítségért, csak épp felfelé nem. Az egyiptomiak rabszolgái voltak, és miután Isten felszabadította őket, minden szükségleteikben csak Rá támaszkodhattak. Testükben már szabadok voltak, de gondolatban még fogva tartotta őket régi szokásuk, hogy emberektől és dolgoktól várják megélhetésük biztosítását.

Belegondoltam, én hova fordulok, és bizony, ez az irány sem felfelé mutatott. A munkámhoz fordultam. A férjemhez. A csekkfüzetemhez. A megtakarításaimhoz. Céljaimhoz és álmaimhoz. Kapcsolataimhoz. De most megváltozott minden, és Isten azt akarja, hogy Hozzá forduljak.

Kicsit tovább ezt olvastam a Kiv 16,8-ban: „Mózes azután így folytatta: ’Ma este az Úr húst ad nektek enni és holnap reggel kenyeret, hogy jóllakjatok. Az Úr ugyanis hallja, hogy ellene zúgolódtok. Mi vagyunk mi? Zúgolódástok nem ellenünk irányul, hanem az Úr ellen’.”

Hát igen. Én is zúgolódtam. Megosztottam másokkal a gondjaimat. Rá kellett jönnöm, hogy nemcsak Gondviselőmnek panaszkodtam, hanem Rá is. Arra, aki mindig gondoskodott rólam a múltban, és aki ezt teszi a jövőben is, még ha én nem is látom előre, hogyan.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. május 1.