Interjú Székely János püspökkel

Hol tart a cigányság társadalmi integrációja? Mik az eredmények? Mi a kulcs a megoldáshoz? Mennyire ismerjük cigány nemzettársinkat? És mi a hétköznapi ember felelőssége? Erről beszélgettünk Székely János püspök atyával, aki az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, valamint a cigánypasztoráció felelőse a Magyar Katolikus Püspöki Kar megbízásából.

Hogyan lett Ön cigányügyi referens? Ez egy kiosztott feladat, vagy pedig személyes indíttatás vezette erre a területre?

A kezdés, az személyes. A legelső falu, ahol papként működtem, Érsekvadkert volt Nógrád megyében, itt sok cigány élt. Fájdalmas volt számomra látni, hogy a cigánygyerekek közül gyakorlatilag senki nem járt templomba. Ezért próbáltam barátkozni velük. Megtanultam a cigány himnuszt, leültem az iskola udvarára egy gitárral, papi reverendában… ez egy jelenség volt… Előfordult, hogy 20-30 gyerek állt ott körbe, és tátott szájjal nézték, hogy mi az, hogy cigányhimnuszt éneklünk? Lassan elkezdték beíratni a gyerekeket hittanra. Aztán egyszer elmentem hozzájuk látogatóba, egy utcában lakott az összes cigány. Akkor nagyon nagy ünnepség volt, tánc, ünnepi beszéd… Mondták, hogy itt ilyen még nem volt, mióta világ a világ, hogy a pap a cigányokhoz eljött. Szóval így kezdődött a barátságunk.

Sokan azt gondolják, hogy a cigánypasztoráció egy nagyon fontos terület, de annyira mélyről fakadó gondok vannak itt, hogy igazán hosszú távú eredményeket nem lehet elérni. Mi erről a véleménye?

Érdekes ez a kérdés, mert Magyarországon a cigányság első háromszáz éve nagyon békés volt, nem voltak nálunk olyanfajta cigányüldözések, mint Nyugat-Európában. Ennek az egyik fő oka, hogy nálunk akkoriban volt munkájuk. Ez egy nagyon fontos tapasztalat! Látható, hogy ha a cigányságnak a munka világában van helye, akkor jelentős társadalmi konfliktusok nincsenek. Aztán különböző okokból kifolyólag – főleg az erőszakos letelepítési kísérleteknek köszönhetően – a helyzet elkezdett megromlani.

Viszont az utóbbi száz évben Magyarországon nagyon jelentős előrelépések voltak: a második világháború után elindult a cigányságnak egy nagyon erős beépülése a társadalomba a munka kötelezővé tételével. Nagyon sokat jutott előre Magyarország az iskoláztatásban is, európai viszonylatban a cigányság iskoláztatottságát nézve sok tekintetben nálunk a legjobbak az arányok. Tehát vannak nagyon nagy eredmények, ezt nem szabad elfelejteni. Én azt gondolom, hogy tart a társadalom a tényleges integráció felé, persze nem magától értetődő, hogy ez meg fog történni. Mindenesetre azt látjuk, hogy van egy nagyon pozitív vonulat az elmúlt hatvan-hetven évben. Azt is fontos látni, hogy történelmi léptékben ez nem sok.

Gondoljunk csak bele abba, hogy a magyarság ősei a földművelést, a magántulajdont, az írást-olvasást  körülbelül ezer éve kezdték el tanulni. És szerencsére voltak emberek, akik hittek abban, hogy ez lassanként menni fog.

Azt gondolom, hogy amit akkor megkapott a népünk – igen gyakran külföldről –, azt most nekünk is tovább kellene adnunk.

Mennyiben tekintik önmagukat magyaroknak a hazai cigányság tagjai?

Fontos világossá tenni, hogy a magyarországi cigányság nyilvánvalóan része a nemzetünknek. A legtöbb cigánynak Magyarországon abszolút kettős identitása van, tehát ő egyszerre cigány, és egyszerre nagyon lelkesen és őszintén magyar. Az ő szívükben a kettő – magyarság és cigányság – teljesen egy.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2016. április 22.