Dávid Katalin, aki csaknem hetven esztendeje foglalkozik az ikonográfia, azon belül a szimbólumok tanulmányozásával, a beszélgetés elején leszögezte: ha a szimbólumok elvesznek, a lélek elcsevenészedik. A művészettörténész szerint a modern ember képtelenné vált a szimbólumok értelmezésére. Dávid Katalin a 2. századtól kezdve tekintette át a jelképek eszmetörténeti interpretációjának változásait, azt vizsgálva, mikor következett be egy olyan torzulás, amely az egésznek megváltoztatta a hatásmechanizmusát.

A kereszténység kezdetétől, az apostoli atyák korától kezdve egészen az újkor hajnaláig, melyet az eszmetörténet a felvilágosodás, a politikatörténet a francia forradalom korának tart, nem történt semmilyen változás – mutatott rá Dávid Katalin. – A jelképeket örökölte a társadalom, szinte minden társadalmi osztály részt vett a gazdagításukban, korszerűsítésükben, tovább adásukban.

A torzulás a francia forradalommal kezdődött, és a 20. század első felére vált botrányossá. A francia forradalom idején a jelkép központilag meghirdetett állami doktrína lett a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalmain keresztül. A forradalom vezetői ezeket az eszméket úgy tüntették fel, mintha a társadalomban gyökereznének, pedig valójában az állam által politikailag kreált jelszavak voltak. A hitelesítési szándék jogos volt, hiszen a három jelszó által megfogalmazott értékek utáni vágynak mély társadalmi alapja volt, ami rövid időn belül elvezethetett volna társadalmi gyökéreresztésükig. Erre azonban nem adott módot a politika. A szabadság, egyenlőség, testvériség hármasságát ugyanis egy súlyos központi mérgezés is érte: az intézményesített szekularizáció.

A művészettörténész hangsúlyozta, hogy a probléma az „intézményesített” jelzőn van, szekularizáció ugyanis mindig volt, van és lesz. Az intézményesítettség lényege azonban az, hogy az egyénre felülről, kívülről rátelepített dolgot jelent, ami ebből következően, még elfogadása esetén is kényszerítően hat a szellemiségre, az intellektuális és lelki formálódásra. Nem az embert általában érő külső hatás ez, nem a természetes életmozgás következménye, hanem erős szervezet áll mögötte, amely tudja érvényesíteni akaratát. Ennek következtében pedig ez a társadalomnak gyökértelenül átadott három jelszó önállósította magát: a szabadság megsemmisítette az egyenlőséget.

Az intézményesített szekularizáció ugyanis hangsúlyos tudatossággal és drasztikusan kiszakította az egyént addigi, több évszázados erkölcsi talajából, így hirtelen veszítette el azt az egészséges gátlást, azt a morális korlátot, amely az emberek közötti viszony normáit biztosította – tette hozzá Dávid Katalin. – Ezt a normát az európai kultúrkörben a tízparancsolat alapozta meg. amely több mint másfél évezred alatt beépült az ember természetébe, kiemelt és folyamatos hangsúlyt kapott a családi, az iskolai nevelésben, a társadalom által elfogadott viselkedési formákban.

Természetesen ez nem azt jelentette, hogy a tízparancsolatot ne sértették volna meg a századok során, megtették, de az büntetendő vagy megvetendő cselekedetnek számított. Amikor azonban az intézményesített szekularizáció mögött álló állami tekintély lefokozta, megvetésre ítélte a vallást és annak előírásait, normáit, felszabadítottnak hirdette az embert az istenhitben gyökerező morális parancsok alól, és Isten haláláról beszélt, ledőltek a társadalmat addig irányító korlátok. És mindez végül tönkretette a szimbólumokat, az azokhoz való viszonyunkat – hangsúlyozta a művészettörténész.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. december 9.