Tisztelendő Testvéreim! Krisztusban szeretett Híveim!
Az Egyház az adventi hivatalos imádságában naponta örvendezve ismétli a felhívást: “Már közel van az Úr, jöjjetek, imádjuk Őt!” A bizonyosságnak a hangja ez, Krisztusban szeretett Híveim! Isten, akit az emberiség évezredeken keresztül epedve várt és hívott, megérkezik, meghozza a vigasztalást, és megmutatja a földi szenvedés értelmét.

Ez a remény volt az emberiség egyetlen vigasztalása az Úr Jézus születése előtt. A történelem legelejéről hozta magával, a homályba vesző őskezdet hagyományai közül. Amikor a paradicsom kapuja súlyos zuhanással becsapódott, s az első emberpár az elveszett boldogságot siratva kétségbeesetten állott a bizonytalan jövő előtt, a könyörülő Isten megígérte, hogy Szabadítót küld. S ez az ígéret csengett az ember fülében mindvégig, a történelem legsötétebb és legreménytelenebb szakaszaiban erre emlékeztették a próféták, ehhez menekült, ez tartotta fenn és ez erősítette további kitartásra. A nemzedékek mint legszentebb örökséget őrizték és adták egymásnak tovább, amíg a sok évezredes vágyakozásra és epedő hívásra, a sok tévelygés és bűn szenvedéseire válaszul végre az idők teljességében megérkezett a szabadító Isten.

Ennek az Istent váró korszaknak az üzeneteit, az ekkor elhangzott jövendöléseket, figyelmeztetéseket és fohászokat olvastatja fel az Egyház az adventi szent időben, hogy az Isten-várás érzelmeit ami lelkünkben is felkeltse és az Úr Jézus születésének ünnepére előkészítsen. Az évezredek távolságából felhangzik újra az utolsó prófétának, a pusztában kiáltónak szava: “készítsétek az Úr útját, egyenesítsétek az Ő ösvényeit”. Mert “minden völgy betöltetik, minden hegy és halom megalacsonyíttatik, és a görbék egyenesekké lesznek, és a göröngyösek sima utakká; és meglátja minden test az Isten üdvösségét” (Lk 3,4).

Krisztusban szeretett Híveim! A pusztában kiáltónak kemény szavai ma is érvényesek, figyelmeztetés és egyben vigasztalás számunkra is. A Megváltó hírnöke szózatával az eljövendő korok embereinek lelkébe is bele akarta égetni, hogy a Karácsony nemcsak ünnep, nemcsak hangulat és emlékezés, hanem örök valóság; hogy Isten nem az elérhetetlen messzeségben, hanem közöttünk lakik. Nem holmi emlék, amire kegyeletes kötelesség néhanapján gondolni, hanem “Ő az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), akit nem lehet kikerülni. Isten színe és valósága előtt megsemmisül minden emberi nagyzás és ravaszság: a hegyek, melyeket az emberi önteltség és vakság hord össze, elolvadnak; a völgyek, melyeket az emberi hitetlenség váj a lelkekbe, betöltetnek; a görbe utak, amikkel a gazság megkerüli az igazságot, kiegyenesíttetnek, s a göröngyös ösvények, ahol az erény eddig csak botorkált, sima utakká lesznek. Isten nem a jámbor képzelődés álma, amit emberi okoskodással a lélekből ki lehet törülni, hanem a mindenség örök Ura. Aki megfellebbezhetetlen hatalommal kezében tartja a világ sorsát, s Aki előtt minden embernek és népnek, és magának a történelemnek is térdet kell hajtania.

Ideig-óráig eltűri, hogy az ember kevélykedve Neki hátat fordítson, s a saját feje után saját útjain járjon; de nem engedi, hogy a gőg és az erőszak fái az égig nőjenek, s az eget a földtől végérvényesen elzárják. Az elemi csapások és ellenségeskedések, a háborúk és kegyetlenségek, a gazdasági bajok és társadalmi zűrzavarok komoly, figyelmeztető jelek. Isten törvényei érvényesülnek a természetben éppen úgy, mint az emberi életben. Az Ő ereje mozgatja a tengert és a hegyeket. Neki engedelmeskednek a szelek, a csillagok és a rejtett erők, intése szerint igazodik az időjárás, és az Ő utasításaihoz, melyeket törvényeiben közölt, kell igazodnia az embernek is, ha nem akarja elviselhetetlenné, marakodó farkasok tanyájává rontani a földet.

A figyelmeztető jelzések az utóbbi időben egyre gyakrabban ismétlődnek. A föld is megmozdult, mintha megunta és megborzongott volna attól, ami a hátán, az értelmes lények világban történik. Az ártatlanok sírása pedig mind hangosabb lesz, mind több a Panasz, a könny és a szenvedés, jeléül annak, hogy az ember törvénye kegyetlen törvény. Az Isten nélkül beállított életet, bármilyen szép szavakkal kendőzzék is, nem lehet kibírni. Isten kisemmizése a világból az ember világának megsemmisülését jelenti. “Megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli a gonoszt” –mondja a próféta (Iz 11,3–4). A szeretet megtagadása a gyűlölködésnek, az igazság elvetése az igazságtalanságnak nyit széles utat, amelyet vér- és könnyözön és vonagló emberi testek borítanak. Ezen az úton nem lehet sokáig járni. Előbb-utóbb maga az ember rájön, hogy esztelenül cselekszik és saját vesztét készíti elő, ha vissza nem tér az Istentől kijelölt útra, az örök törvények korlátai közé.

A körlevél elolvasható a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség honlapján.

Létrehozva 2020. november 30.