Az Úr Jézus egy magánjelenésben így beszélt róla: „Az én hatalmamat birtokolja, mert én, Jézus, benne élek… gesztusai, szavai, tekintete többet adnak, mint egy nagy szónok szónoklata. Mindennek, ami tőle származik én adok értéket. Az irgalmam remekműve ez. Elhalmoztam őt a Lelkem összes ajándékával. Ő az én követőm, ostya, én oltárom, áldozatom, ő benne kedvem telik, ő az én dicsőségem!”

A Pálos szerzetesrend generálisa: Jerzy Tomzinski atya, 1962 szeptember 21-én részt vett a Pio atya által bemutatott szentmisén. Emlékezve erre az eseményre azt mondja, hogy amit legjobban átélt akkor, az az átváltoztatás: „Pio atya úgy viselkedett, mintha látná Kisztust. Az oltárhoz támaszkodott, kezét úgy formálta, mintha a keresztet ölelné és nézte az Ostyát. Látta, hogy az Úr Jézus szenved, haldoklik.

Az Ostyában látta Őt, ez tükröződött az arcán. Ez nem volt mindennapi esemény…

Nem a szentmisét bemutató papot láttam, hanem az Úr Jézus szenvedését a Golgotán. Láttam, ahogy az Úr Jézus szenved és haldoklik, folyik a vér. Pio atyának köszönhetően láttam és átéltem a mennyet az oltárnál.”

„Pio atya igazi arca” c. könyvében, Maria Winowska ismert író így ír az Eucharistiáról: Az arca megváltozott, amikor megállt az oltár lépcsőinél. Nem kell tudósnak lenni ahoz, hogy megértsük, Pio atya más világba került, számunkra elérhetetlenbe. Ráeszméltem, hogy az általa bemutatott mise tömegeket vonz, lebilincsel és felemel. Az első pillanattól kezdve, hirtelen a titkok mélyére vonz.

Mint látástalanok, akik körbe vesszük a látó embert. A valóság határain kívül álló vakok vagyunk. Ez, misztikus küldetés. Életre kelnek belső szemeink, amelyeket elvesztettünk , melyek a vakító világosság látására szolgálnak. Olyan világosság ez, amely hatalmasabb a földi halandó szeme által látott fénynél… Magamtól annyit tudok mondani, hogy a San Giovanni Rotondoban a szentmise áldozatban felfedeztem a szeretet és fény mélységét, ami azelőtt észrevehetetlen volt számomra. Ez a pillanat nagyon fontos… Feladata nem az, hogy csináljak mást, vagy jobban, mint mások, hanem megértés, átélés, a világ egyetlen áldozatának, a szentmisének magunkba szívása. Vaknak kell lenni ahoz, hogy ne vegyük észre az oltárnál a szenvedő embert. Lépése nehéz és bizonytalan. Nem könnyű átlyukasztott talpon lépni! Kezei nehezen támasztják az oltárt, amikor megcsókolja.

Úgy viselkedik, mint aki a sérült kezei miatt meggondol minden mozdulatot.

Végül a fejét emelve nézi a keresztet. Akaratom ellenére elfordítom fejemet, félve hogy meglátom a szeretet titkát. Azelőtt jókedvű, udvarias kapucinos arca megváltozik. A meghatottság hullámai mennek át rajta, láthatatlan erők feltöltik őt aggodalommal, örömmel, szomorúsággal, félelemmel és fájdalommal. Vonásai párbeszédet tükröznek. Ellenkezik, nemlegesen rázza a fejét, választ vár.

Az egész teste csöndes könyörgésben görcsöl. (…) Az idő megállt. Inkább: az idő nem számít. Úgy tűnik, hogy az oltárhoz szegezett pap más dimenzióba vezet be minket, ahol az idő múlásának jelentősége megváltozik.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. november 29.