A geometrikus képalkotáson túl van valami megfogalmazhatatlan, aminek bele kell kerülni az alkotásba – tartja Konok Tamás Kossuth-díjas festőművész. Hogyan lehet egy egyszerű vonallal is megjeleníteni a transzcendenst? – ezt is megkérdeztük a nemzet művészétől, akinek a budapesti Biblia Múzeumban Mikroludiumok címmel nyílik kiállítása csütörtökön.

Az tartják önről, hogy a geometrikus absztrakció markáns képviselőjeként gyakran megküzd a művészet értelmének témájával, emellett vonalakból építkező alkotásai líraian oldottak. Így látja önmagát?

A természetelvű festészet az alapja minden egyéni stílusnak, ebből indultam a főiskolán. A természet ábrázolásán keresztül meg lehet érteni a szakamát. Miután megszerezte az ember ezt az ismeretanyagot, megkezdődik az igazi nagy út, és eldől, hogy ki mit csinál a művészetéből. 1958-ig éltem itthon, majd 28 évesen Derkovits-ösztöndíjjal Párizsba mentem, ott volt az első önálló kiállításom is. Ötven évig éltem Franciaországban. A tanulmányaim Magyarországhoz kötnek, de festővé Párizsban váltam, ha ki lehet ezt egyáltalán jelenteni.

Mit gondol, más festővé vált Párizsban, mint amilyenné lett volna itthon?

A genius loci, a hely szelleme determinálja az embert. A vizualitásnak öt nagy központja van a világon: New York, London, Berlin, Zürich és Párizs. Ezekben a városokban mindent lehet látni, ami a kortárs művészetben történik. A zene ebből a szempontból talán szerencsésebb, mert sokkal inkább polarizált, és rengeteg nagyvárosnak van komoly zenei élete. A festészetben más a helyzet: ott kell lenni, ahol a nagy galériák, múzeumok kínálják kiállítási anyagaikat.

Mit hozott az ön életébe Párizs?

Ma már nehéz ezt illusztrálni, mert az ötvenes években óriási különbség volt Kelet és Nyugat között. Budapest csendes város volt ahhoz képest, hogy micsoda élet lüktetett a nyugati nagyvárosokban! Itthon úgy éreztem, hogy egy helyben állva szemlélem a környezetet, kint pedig bekapcsolódtam a hallatlan szellemi pezsgésbe, ami gyökeresen megváltoztatta a szemléletmódomat. A mindennapi élet dinamizmusa magával ragadott, el sem tudtam képzelni, hogy kivigyem az állványt egy térre és alkossak, mert úgy éreztem, hogy az első öt percben feldöntetnének az állványommal együtt. Párizsban személyesen is találkoztam a kortárs művészet meghatározó képviselővel: Antonio Tápies-szel, Alberto Giacomettivel, Eduardo Chillidával, Joan Miróval. Ez akkor a pillanat kegyelme volt, ma pedig már történelemnek tűnik.

Az interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2015. szeptember 25.