Az elmúlt héten szombaton érkezett a hír, hogy 87 éves korában elhunyt John Nash, Nobel-díjas közgazdász. Gyakorlatilag 2-3 év alatt alkotta meg életművét. A Közgazdasági Nobel díjasok című kötetben Forgó Ferenc professzor John Nash kontribúcióját a közgazdaságtan játékelmélet ágához az alábbiak szerint foglalta össze:

“- világossá tette a lényeges különbséget a nem kooperatív és kooperatív játékok között

– definiálta az n személyes nem kooperatív egyensúlyát tetszőleges normál (stratégiai) formában adott játékra, és bizonyította annak létezését véges játékok kevert bővítésére

– a kétszemélyes kooperatív játékok egy új modelljét az alkumodellt fogalmazta meg és levezette az alkumegoldás létezését és egyértelműségét egy axiómarendszerből, valamint egy nem kooperatív játékként megfogalmazott alkufolyamatból.”

Kevésbé szakzsargonban fogalmazva John Nash az együttműködés és nem-együttműködés ösztönzőit, eredményeit vizsgálta. Mindez kritikus a gazdaság működése szempontjából.

Nash nevét emlegetve szint mindig a Nash egyensúly fogalma jut eszünkbe: a Nash egyensúly minden egyes játékos aktuális stratégiája egy parciálisan legjobb választ ad a többi játékos aktuális stratégiájára. Pontosabban: amennyiben a többi játékos egyike sem változtat az aktuális stratégiáján, akkor az adott játékosnak sem érdemes változtatnia, mert nem járna jobban a változtatással. A sokak által ismert fogolydilemma esetében, egyszeri játék esetén a nem-együttműködő egyensúly lesz a Nash egyensúly, azaz mindkét fél a másik ellen vall, nincs együttműködés.

Sokszor a standard közgazdaságtan kritikusai azt vetik fel, hogy csak a szemet szemért, fogat fogért el érvényesül. Holott érdemes ezt az egész kérdést nagyobb távlatban kezelni. A játékelmélet sem csak egyszeri játékokkal (stage game), hanem úgynevezett ismétléses (szekvenciális) játékokkal is foglalkozik. A szekvenciális játék esetén azonban kialakulhat az együttműködő egyensúly, ennek feltétele az, hogy az együttműködés kifizetése együtt több legyen mint bármely eltérő kimenetel. Ez egybevág azon intuícióval, hogy az együttműködés hosszú távon vezet egyensúlyi helyzethez. Ennek előfeltétele, hogy olyan ösztönzők legyenek, amelyek együttműködésre ösztönöznek és ebben kulcselem a bizalom. Mégha kockázatkezelőként többnyire arra készülünk, hogy mi lesz a nem-kooperatív egyensúlyi helyzetben.

A közelmúlt közgazdaságtani kutatásaiban (a magyar szakirodalomban is lásd pl. Kőhegyi et al (2014), illetve Dobos (2012) népszerű az úgynevezett koopetíció vizsgálata. A koopetíció lényege, hogy a vizsgált vállalatok együttműködnek (például együtt növelik a piac méretét), de versenyeznek is. Jó példa erre, amikor a borászok együttműködnek a borfogyasztás népszerűsítése érdekében, de egyúttal versenyeznek. A modell eredmények és a kísérleti eredmények is azt mutatják, hogy ezekben az esetben jólét maximalizálható egyensúlyra juthatunk. Azaz együttműködés és verseny nem egymásnak ellentmondó fogalom, hanem együtt jelentik a szabad piacgazdaság alapját.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. június 8.