Miközben a hétköznapi dolgokról többnyire nagyon logikusan vélekedünk, addig Isten dolgaiban sokszor mintha túlságosan is naivak lennénk.

Vegyünk egy példát. Egy autó nagyon sok alkatrészből áll, az alkatrészeket pedig a legkülönfélébb anyagokból készítik.

Ha ezeket külön–külön szemügyre vesszük, akkor megállapíthatjuk, hogy önmagában egyik sem képes sebességet elérni, haladni, bármit vagy bárkit is szállítani. Ugyanakkor a jól összeillesztett, helyükre rakott különböző alkatrészek együttesen képesek egy új minőséget megjeleníteni, olyat, amit egyesével egyikük sem.

Ugyanígy egy megformált műanyag kiegészítve némi fával, ólommal, vassal, vászonnal és kötelekkel képes a szél energiáját felhasználva a vízen úszni úgy, hogy tonnányi terhet, embereket szállítson egyik kikötőből a másikba.

Senki nem gondolja komolyan, hogy egy ilyen összetett – bár az életműködésekhez képest ez még mindig nagyon primitív – rendszer önmagától létre tud jönni. Gyanítjuk, hogy mindezt „ a legkisebb részletig – először gondosan meg kell tervezni. A szükséges anyagokat össze kell gondolni – amiket valahol mások legyártottak –, majd egyszerűbb vagy bonyolultabb műveletek során, megfelelő célszerszámokkal formára kell alakítani, végül a helyükre kell illeszteni, hogy a kellő helyen a nekik szánt feladatnak a legmegfelelőbbek legyenek. Minden műveletben a legkisebb egyenetlenség, anyaghiba vagy illesztési pontatlanság az autó működését teszi lehetetlenné, a legkisebb szivárgás pedig a hajó süllyedését okozhatja.

De nem csak az anyagi dolgok, eszközök működnek így, hanem az emberek által létrehozott struktúrák, szervezetek is. Egy vállalkozás lehet ugyan egyszemélyes, mégsem áll meg önmagában. Szükség van beszállítókra, terjesztőkre, értékesítőkre (adott esetben fejlesztőre, hálózat karbantartóra és szolgáltatóra, energia rendszerre stb.), valamint gazdasági, üzleti tanácsadókra és nem utolsó sorban fogyasztókra, vásárlókra. Minden így működik, legyen az vállalat, szolgáltató, kórház vagy iskola.

Ahogy az emberek által tervezett és épített rendszerek, úgy a természetben is minden részletnek különleges jelentősége van. Egyetlen darabkája sem független a többitől, egyik sem felesleges. Edward N. Lorenz elméleti meteorológus 1979. december 29-én egy tudományos előadásában fogalmazta meg az ún. „pillangó hatás” elméletet, amikor feltette az azóta híressé vált kérdését: „Képes-e egy brazíliai pillangó szárnycsapása Texasban tornádót kiváltani?”. A szerző – megfigyeléseire és számításaira hivatkozva – előadásának végén erre a kérdésre igenlő választ adott, vagyis a legkisebb részletnek is komoly hatása van a nagy rendszerek egészére.

Sokszor mégis kérdőre vonjuk ezt az alapigazságot. Például akkor, amikor azt gondoljuk magunkról, hogy túl kicsit és túlságosan jelentéktelenek vagyunk, hogy a világ folyására hatást gyakoroljunk. „Én nem tehetek semmit”, mondjuk gyakran, amikor azt látjuk, hogy – talán – csak valami elképesztő erő lenne képes helyes irányba fordítani azokat a folyamatokat, amikről úgy véljük, hogy rossz irányba tartanak. S mivel tornádót nem tudunk kavarni, nem teszünk egyetlen apró szárnycsapást sem. Aztán mivel nem történt semmi, csüggedten üldögélünk tovább, és igazolva látjuk tehetetlenségünket.

Jézus nem lógó orrú, erőtlen követőket keresett, hanem olyanokat, akik bátran szembe mernek nézni a feladatokkal akkor is, ha rögtön nem is látják az eredményt. Olyanokat, akik hisznek szavában, ígéreteiben és bíznak benne. Azt kérte, hogy az a kevés ember, aki megmarad mellette, induljon el bátran és hirdesse a feltámadást. Hirdesse, hogy a létezők nem merülnek ki az érzékelésben, hogy az anyagi világon túl – vagy inkább azzal párhuzamosan – van egy másik is, ahol nincsen könny, fájdalom, és ahova mindnyájan hivatalosak vagyunk.

Ez azonban nem könnyű feladat. Időnk és erőnk is véges, könnyen elfáradunk, elkedvetlenedünk. Isten terve azonban nem bukik meg gyengeségeinken, ezért Jézus Egyházat alapított. Olyan közösséget, ahol mindenki hozzátesz egy kicsit – erejéhez mérten, ajándékainak megfelelően – a közös ügyhöz, hogy fennmaradjon a hit, a remény, a szeretet, és hogy legyen majd, aki még várja Krisztus második eljövetelét. Azért van szükségünk egymásra, hogy legyen, aki a csüggedőt megvigasztalja, az erőtlent megerősíti, az éhezőnek enni ad, a beteget megápolja, és aki hirdeti az Evangéliumot, hogy másokban is remény ébredjen. S mivel ez túl sok lenne egy embernek, Isten a feladatot szétosztotta az „alkatrészeknek”. Így ha minden tanítvány csak annyit megtesz – igaz, azt Krisztus kérése szerint kell –, ami tőle telik, akkor a sok kis „szárnycsapás” összeadódik, és a kegyelem olyan dolgokra teheti képessé a közösséget, amit tagjai elképzelni se mertek volna.

A kegyelem áradásának még egy feltétele van: szakítanunk kell önmagunk tökéletességébe vetett meggyőződésünkkel. Túl kell lépni önmagunkon – a sebzettségeinken, a sértődöttségeinken, a vélt és töredékes igazságainkon –, ami megint csak nem egyszerű. Mondhatnám úgy is, hogy önerőből lehetetlen. Csak akkor leszünk rá képesek, ha Erő tölt el a magasból. Ez Krisztus ígérete, ez Pünkösd üzenete. A Vigasztaló, aki átsegít korlátozott létünk és képességeink buktatóin, és nagyobb távlatot nyit, mint amit az érzékelés és az intellektus feltárni képes.    

Pál apostol a Pünkösd öröméről így ír az efezusi híveknek: „Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön-örökké!” (Ef. 3. 20–21)

Ezért van szükség közösségre. A közösségek pedig az Egyház.

Pécs, 2015. május 25.

Létrehozva 2015. június 6.