„Sárai, Ábrám felesége nem szült gyermeket, volt azonban neki egy Hágár nevű egyiptomi szolgálója. Sárai így szólt Ábrámhoz: „Nézd, az Úr nem adott nekem gyermeket. Menj be szolgálómhoz, általa talán gyermekhez jutok.” Ábrám megfogadta Sárai tanácsát.” (Ter 16,1-2)

Érthetetlen volt az egész. Az elvárások tökéletesen illettek rám. Tudtam, hogy Isten akarta, hogy észrevegyem ezt a lehetőséget, mert ismerte szívem vágyát a missziós munka iránt. De az ajtók bezárultak, én kívül maradtam, és nem értettem, miért.

A múló hetekből évek lettek, és a csüggedés futóhomokja lassan maga alá temetett. Úgy éreztem, már senki nem tart számon, és sajnálattal gondoltam vissza az elveszített lehetőségre. Talán valamit még tehettem volna. Nem használtam ki minden lehetőséget.

Telt-múlt az idő, és én nem jutottam egy lépéssel sem közelebb az álmaim megvalósulásához. Nem értettem, miért tartott vissza Isten attól a tökéletes állástól.

Mai alapigénkben Sárai, Ábrám felesége, hasonlóképpen érezte magát. Isten utódot ígért neki – annyit, mint csillag az égen (Ter 15,5) – és ketyegett az óra. Sárai egyre idősebb lett, és ezzel együtt nőtt az aggodalma, amiért még nincs gyermeke.

Talán ő is azt érezte, hogy Isten már nem foglalkozik vele, ezért ideje saját kezébe venni a dolgokat. Úgy döntött, nem vár tovább, és kigondolt egy tervet, amivel teljesül a vágya. Így is történt, egy várandós nővel és sok-sok problémával lett gazdagabb. Abban a korban nem volt kivételes, amit tett: Hágárt, egyiptomi szolgálóját, adta oda Ábrámnak, béranyaként. Ám a terve visszaütött. Hágár várandós lett, és ezzel együtt kicsit nagyképű is. Eggyel többen nézték le most már meddősége miatt, és Sárai még nyomorultabbul érezte magát.

Bárcsak várt volna az intézkedés helyett!

Nekem is nagyon nehéz volt a várakozás. Nem értettem, Isten miért húzza az időt. Ám amikor egyszer csak megnyílt az út a valóban tökéletes munka előtt itt helyben, pár házra az otthonomtól, és nem ezer mérfölddel arrébb, minden kivilágosodott. Valahányszor munkába megyek, mindig hálát adok Istennek, hogy várni tudtam gondviselésére.

Ha tudunk várni, és nem akarunk mi magunk intézkedni, miénk az ígéret, hogy Isten mindig a mi javunkra munkálkodik (Róm 8,28). Még ha látszólag rossz irányba tartanak is a dolgok, tudhatjuk, hogy Isten útja a legjobb út. Bízzunk és várakozzunk imádságos lélekkel. Tudom, könnyebb mondani, mint megcselekedni. Mégis, ha újra és újra várunk, míg megtapasztaljuk Isten jóságát, létrehozzuk saját közös múltunkat Istennel, hitpillanatok gyöngysorát, példákat, amikor megízlelhettük Isten hűséges gondviselését. Erre alapozva egyre biztosabbak leszünk abban, hogy érdemes bíznunk Benne újra és újra.

Ezeket a történeteket, a hitépítő találkozásokat Istennel el szoktam mesélni gyermekeimnek is, hogy ők is merjék Istenre bízni álmaik megvalósítását, és ne akarjanak azonnal intézkedni.

Köszönd meg te is Istennek a hűségét bizonyító időszakokat, pillanatokat. Ha pedig mindez most aktuális, imádkozz türelemért és bizalomért, hogy ne cselekedj elhamarkodottan.

Uram, mikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, erős késztetést érzek, hogy tegyek már valamit. Pedig Te talán csak azt kéred, hogy várjak. Erősítsd, Uram, a hitemet, hogy várni tudjak intézkedés helyett. Hogy teljesen bízzam Rád magunkat minden körülmények között. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. május 27.