„Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben.” Róm 12,18

A mindegyre elém kerülő képek az ünnepek közeledtével el tudnak kedvetleníteni, ünnepi hangulatomat drukkos bánkódássá fagyasztják. Bámulatos otthon jelenik meg a képernyőn – tarkabarka díszek mindenütt, hívogató kandallófény, csodásan elrendezett bűvös dobozok a karácsonyfa körül, olyanok, mintha mindegyiket az áruházak hozzáértő munkatársai csomagolták volna.

Aztán körülnézek itthon.

Megszokott díszek a fán, közönséges, olcsó csomagolópapírba burkolt ajándékok. És a „burkolt” szót érthetjük a legtágabban. Nagyon ügyetlen vagyok, mikor egyszerre kell éles, egyenes vonalban lezárni a csomagolópapírt, és közben az átlátszó ragasztószalagról épp elég hosszúságú darabot lehúzni, majd letépni és felragasztani, miközben arra vigyázok, hogy a maradék szalagvég nehogy végleg leragadjon a tekercsre. Inkább lazán veszem a dolgot, és ajándékzacskóba csomagolok.

A szociális média sem marad alul. Ünnepi asztal csodásan tálalt ételekkel. Gyönyörű kézimunkák. Hihetetlen hagyományok. Ahogy nézem őket, csak arra gondolok, mennyivel kevesebb, amit én tudok nyújtani.

De leginkább azok a képek stresszelnek, amiken ott van a család is az asztal körül. És nem csak ott vannak, de láthatóan jól is érzik magukat!

Az ünnepek alatt komoly próbatétel lehet a családi összejövetel. Különböző személyiségek, életstílusok, vallási és politikai nézetek zsúfolódnak össze – még az is vitatéma, hogy idén ki hozza a sütőtökös pitét. Mindebből kisülhet valami érdekes, izgalmas, de akár robbanásig feszült együttlét is.

Régebben mindig abból indultam ki, hogy az ilyen összejöveteleken mindenki tudja, hogy kell viselkedni. Nincsenek szóváltások, szarkasztikus vagy hátba támadó megjegyzések. Ha mégis vannak, ezt nálunk egyetlen kedves rokon váltja ki, aki saját véleményével akarja uralni a terepet a családi összejöveteleken. Mikor tudtam előre, hogy ő is jelen lesz, mindig azért imádkoztam, hogy ne kerüljek támadása célkeresztjébe. Többnyire hiába.

Vagy anyai képességeimet vonta kétségbe, vagy a krumplipüré nem volt eléggé áttörve, de volt ennél rosszabb is. Mindenesetre, álmaimat a békés családi együttlétről sikerült összezúznia, érzelmeimet és hangulatomat újra meg újra padlóra küldte.

Végül sikerült megtalálnom a módját, hogyan álljak hozzá ilyen-olyan rokonaimhoz. Alkalmazni kezdtem mai alapigénk bölcsességét: „Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben” (Róm 12,18).

Nem csak én felelek a családi összejövetelek békéjéért. Nem tudom mindig lehúzni a függönyt a viharos jelenetek előtt. Nem kényszeríthetek másokat, hogy legyenek jólneveltek. De ura vagyok saját szavaimnak és tetteimnek. Biztosíthatom, hogy amit én mondok, nem növeli a feszültséget, nem táplálja az ellenségeskedést.

Amennyire rajtam áll, én viselkedhetek illemtudóan. Még akár témát is válthatok. Nyugodt hangon, összeszedetten válaszolhatok a kérdéses személynek. Vagy egyszerűen csak befogom a szám, és nem szólok semmit. Kimehetek a szobából játszani a gyerekekkel. Vagy csendben elmosogathatok a konyhában. Megtanultam, hogy nem kell mindent kimondanom, amit gondolok. Sőt még a felét sem!

Imádkozhatok és mérlegelhetek. Kérhetem az Urat, hogy segítsen eldöntenem, mikor hallgassak, mikor beszéljek. És mérlegre tehetem a szavaimat: alkalmasak-e, szükségesek-e, végsősoron kegyesek-e.

Az együttlét végén pedig visszanézek, és örömmel látom, hogy nem járultam hozzá se szóval, se tettel az esetleg kirobbant vitához, ehelyett – amennyiben rajtam állt – megőriztem a nyugalmat, a békét. Ha így volt, nyugodtan felvehetem a kabátomat, és bűntudat, lelkiismeretfurdalás nélkül hagyhatom el a családi összejövetel helyszínét. Legfeljebb azon bánkódhatom, hogy nem vettem még egy szeletet a sütőtökös pitéből.

Atyám, add, hogy amikor az idei ünnepeken találkozom családom közeli és távoli tagjaival, tudjak mindenkivel békében együtt lenni. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. december 11.