Égned és világítanod kell!
Micsoda ellentétek feszültek bennünk és körülöttünk!
A gyönyörű idő hegyet mászni, erdőt lépni, messzibe bámulni csalogatott, – mi viszont a temetőt jártuk… Körülöttünk és bennünk minden az élet után kiáltott, – mi pedig halottainkra és az elmúlásra gondoltunk… Vakító napsugár hullajtotta ránk szívmelengető sugarait, – mi, ehelyett pislákoló gyertyák fényébe merengtünk…
Amerre csak néztem, mindenütt gyertyafény a sírokon… Az egyik épp előttem… Lángja elbűvölt, fénye simogatta a lelkemet.
Egy idő után megsajnáltam, mert láthatóan egyre csak fogyott és fogyott. Így szóltam hozzá: „Még egy szempillantás, és egészen elégsz. Ne oltsam ki lángodat, hogy tovább tartson az életed?”
Láthatóan összerezzent, majd önérzetesen így válaszolt: „Ha nem égethetem fényemet, akkor életemnek semmi értelme! Életfeladatom az, hogy égjek és világítsak, nem pedig, hogy egy fiókban, kartondobozban töltsem napjaimat, még akkor is, ha így meghosszabbíthatnám életemet. Kérlek, hagyj égni és világítani!”
Szavai mély benyomást tettek rám… Imbolygó fényébe csodálkoztam…
Mielőtt végleg kihunyt volna lángja, még azt suttogta nekem: „Engedd, hogy képességeid, Istentől kapott ajándékaid felfényledjenek. Ha így teszel, akkor életed minőséget is nyer!”
Aztán kialudt…
Azóta minden vasárnap gyertyát gyújtok, bármilyen kevés időt töltök is szobámban. Gyönyörködve nézem lángját, mert – az emlékezésen és a kellemes érzésen túl – képességeimre, talentumaimra, Istentől kapott ajándékaimra emlékeztet engem. Ezeknek ugyanis, mint a gyertya fényének, a mások és magam javára kell égniük és világítaniuk.
Ugyanis csak így van értelme életemnek! A Tiedének is!
Létrehozva 2014. november 23.