Az ember saját halála a legtöbbek számára egy végtelenül ijesztő dolog, mert a mi kultúránkban a halál után semmi sem következik, a kérlelhetetlen vég után talán csak az emlékünk marad utánunk (origo.hu)

A fenti írás – jellemzően ─, egy hete jelent meg, halottak napja alkalmából. Mintha bizony a halál kérdését csak ez a nap aktualizálhatná. Az is jellemző, hogy a gondolatmenet valójában csak a gyásszal, mint lélektani kihívással foglalkozik, s a halál, mint olyan nem merül fel problémaként.

Magyarán, ebben a szemléletben az ember teljes magától értetődőséggel be van zárva a biologikumba. A halál természetes, s még csak föl sem vetődik annak a lehetősége, hogy a halál jelenségét talán értelmezni is lehetne. Mitől olyan természetes ez? Az, hogy mit gondolunk a halálról, meghatározza azt, hogy mit gondolunk az emberről. A halál értelmezésén múlik egész emberképünk. A cikkben a több szakértő megszólaltatásával kirajzolódó világkép szerint azonban halál maga már nem szorul értelmezésre. “Csak” a gyászt kell feldolgozni. Itt áll előttünk a mi korunk lecsupaszított, kiüresített és rövidre zárt antropológiája.

Nem az a tragikus – mint ahogyan az írásban ez többször is előjön ─, hogy a mai kultúra nem tud mit kezdeni a halállal, s ezért nem igazán téma. A tragikus az, hogy ez a némaság a halálról voltaképpen következménye egy ki nem mondott, de valójában egész kultúránkat átitató világnézeti meggyőződésnek, amely azon alapul, hogy az ember helye, státusza a létben már eleve eldöntött. Állítólag tudjuk rá a választ, amely abban foglalható össze, hogy az ember vissza van szorítva és be van zárva a természet világába, a megfoghatóság, az igazolhatóság világába. Viszont a természettudomány értelemszerűen semmit sem tud mondani arról, ami kívül esik a természet körén.

Ha viszont csak erre alapozódik a mai antropológia, akkor ez gyakorlatilag megfosztja az embert a transzcendentális nyitottságra való képességétől. Holott funkcionálisan pont a halál jelenségének értelmezése nyitja meg az utat a végesség és a végtelenség, az időbe zártság és az örökkévalóság, a halandóság és a halhatatlanság viszonyának, mint az emberlét alaptapasztalatának a problematikája felé. De ha a halál, mint olyan, a mai gondolkodás számára nem tűnik fel problémaként, hanem úgymond az embernek, mint totális természetnek a természetes és magától értetődő vége, akkor ezzel megszűnik a lehetőség a szellem önreflexiója számára. A halál nem kérdés többé, mert az ember sem az. Ebből következően a halállal való szembesülés folyamatában csak a gyász tűnik fel problémaként. Ezzel természetesen messze nem szeretném bagatellizálni a gyász kérdését, de talán itt többről is szó van.

Ez szerintem határozott visszafejlődés a keresztyén világképhez képest, mert teljesen nyilvánvalóvá válik a lemondás mindenféle lételméleti gondolati kísérletről az ember egyetemes helyének a meghatározására. Mindez természetesen annak a „tudományos”meggyőződésnek a jegyében, hogy az emberről a biológia keretein túl semmi sem mondható. Magyarán, minden, ami az emberről mondható, szükségszerűen beszorul a természeti ittlét keretei közé, s minden kísérlet, amely ezen túlmerészkedik, s a hiten alapul, nem több spekulációnál.

Rendben van, értem a gondolatmenetet. De van két ellenvetésem.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2014. november 9.