„Egyenes az igazak útja, az igaz ember ösvényét te egyengeted.” (Iz 26,7)

Az első tanítási nap előtti este legkisebb gyermekem, Joshua, közölte, hogy inkább megy börtönbe, mint óvodába. Bátyja szarkasztikusan motyogott valamit az igazgatói iroda ablakain lévő börtönrácsokról, nővére meg az óvodai élet gyönyörűségeit ecsetelve próbálta enyhíteni Joshua rettegését.

„Tudtad, hogy ha kiesik egy fogad az óvodában, apró kincsesdobozba teszik, és hazahozhatod?” – kédezte Hannah.

Joshua vigyorgott egyet, majd benyúlt a szájába, hogy lógó fogakat keressen. Mikor azonban itt volt az ideje, hogy fényesre sikálja őket, majd ágyba bújjon, a mosoly leolvadt az arcáról, és a félelmek visszatértek:

De mi lesz, ha megbotlok a szőnyegen? Mi lesz, ha megfájdul a fülem az egész napi figyeléstől?  Mi lesz, ha elfelejtem felnyújtani a kezemet, mikor jelentkezni kell? Mi lesz, ha én leszek az egyetlen a csoportban, aki még nem tud olvasni?

Ami azt illeti, Joshua nem volt egyedül az aggodalmaival. Szüntelenül imádkoztam az új tanévről, biztos voltam benne, hogy Isten a legmegfelelőbb óvodai csoportba rakta a kisfiamat. De semmilyen tanteremben vagy csoportszobában nem tudtam elképzelni a gyermekemet. Sokkal jobban szerette a pocsolyákat, mint a könyveket, a kalapácsot, mint a ceruzát.

Joshua szemhéja lecsukódott, a légzése egyenletessé vált. De mielőtt teljesen megadta magát az álomnak, még előjött egy utolsó kifogással: „Nem mehetek óvodába, Mami, mert nem lóg egyik fogam sem!”

Megnyugtattam, hogy az óvodába menésnek nem feltétele a lógó fog, aztán kimentem a konyhába elkészíteni a holnapi szendvicseket. Pár perc múlva a férjem ott talált a konyhaszéken sírdogálva a mogyoróvaj fölött, és be kellett vallanom aggodalmaimat. „Nem tudom elképzelni, hogyan fogja végigcsinálni Joshua ezt a tanévet.”

„Nem neked kell kitalálnod” – válaszolt a férjem, és gyengéden letörölt az arcomról egy mogyoróvaj darabkát. „Ez Isten dolga.”

Voltál már ebben az élethelyzetben? Talán megpróbáltad keresni Isten útját, követni az iránymutatását, és ott találtad magad egy úton, akadályokon keresztül botladozva. Néha az utunkon lévő kátyúk elbizonytalanítanak: vajon a jó úton járunk? Megválaszolatlan nehéz kérdések miatt kételkedni kezdünk az iránymutatásban, amit kaptunk.

Ám mai igénk arra figyelmeztet, hogy nem a mi dolgunk elhárítani az útakadályokat. Ha engedjük, hogy Isten vezessen, ő el fogja egyengetni az utat: „Egyenes az igazak útja, az igaz ember ösvényét te egyengeted.” Iz 26,7

Legyen bármilyen az út, Istennek terve van minden lépésre (Jer 29,11). Lehet, befordultunk az új tanévbe, vagy nem találjuk helyünket az üresen maradt fészekben; fájdalmakkal kikövezett sikátoron botladozunk, vagy új munkahelyünkön próbálunk helytállni. Mindegy, merre tartunk, Isten tud minden kátyúról, ami a nekünk szánt úton található.

Nem volt tökéletes Joshua óvodai éve, de Isten hűséges maradt. Kilenc hónappal később, mikor a tanév utolsó reggelén vártuk a nagy sárga buszt a megállóban, kisfiam bevallotta, hogy meggondolta magát. Fogatlan mosollyal elismerte: százszor jobb az óvoda, mint a börtön! A busz lassított, megállt, Joshua felszállt rá. Orrát az ablakhoz nyomva nevetve integetett. Akkor vettem észre az apró fehér csíkot foghíjas felső ínyén.

Nemsokára egy fog lakja be azt a kedves lyukat a mosolyában. Mert így működik a mi hűséges Istenünk: minden rést betöm a maga tökéletes módján és tökéletes időzítésében.

Uram, én nem tudtam elképzelni, de Te tudtad, mi hogyan lesz. Tölts fel bátorsággal, mikor az utam tele van kátyúkkal. Adj hitet és bizalmat a követésedhez, és nyisd fel szememet, hogy meglássam munkálkodásodat, mialatt végigmegyek az úton, amit nekem készítettél. Köszönöm, hogy útmutatást és békességet adsz a Te tökéletes időzítésed szerint. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. szeptember 14.