„Ysa pur es chomuv uogmuk.”

Anyanyelvünk, magyar és keresztény kultúránk ősi emléke, a Halotti beszéd mindannyiunk fájdalmas, örök tapasztalatát járja körül. A földi lét törékenységéről, esendőségéről szól: Bizony, por és hamu vagyunk…

Első hallásra talán azt gondoljuk: lám-lám, milyen messzire nyúlnak a közmondásos magyar pesszimizmus gyökerei. Pedig – ellenkezőleg! Az egyház éppen azért beszél bátran a halálról, mivel optimista. Mert messzebbre tekint. Mert van mondanivalója a föltámadásról. Mert a Nagypéntek gyászos komorsága mellé oda tudja állítani a Húsvét tündöklő örömét.

Gyerekek, fiatalok olykor megkérdezik tőlem: nem nyomasztó feladat-e havonta öt-tíz embert eltemetni? Komolyan és őszintén válaszolok, amikor azt mondom: nem. A hívő ember minden nyitott sír mellett egy kicsit a megnyíló eget is látja. Egy temetésen nem az a dolgom, hogy az emberi fájdalmat szép szavakba öntsem, sem az, hogy a bánatra gyógyírt kínáljak. Ha csak búcsúztatni akarnánk halottainkat, ha csak végtisztességet adnánk nekik, legföljebb ennyit tehetnénk. A szertartás azonban nem egyszerűen emberi vigasztalást nyújt. Én ugyanis Jézus evangéliumának hirdetésére kaptam megbízást. A koporsó mellett is az Ő nevében szólhatok. Ezért bátran beszélhetek nem csupán az elporladó múltról, hanem a feltáruló jövőről is. A végső beteljesedésről. Az örök élet, az örök találkozás reményéről. A gyermekek kérdése mögött, azt hiszem, a mai ember félelme, bizonytalansága bujkál. A mai emberé, aki nem mer szembenézni a halállal. Haldokló öregjeit elfekvőbe küldi. Valaha, amíg a közgondolkodásban „helyén” volt a halál, közösségi esemény lehetett egy-egy családtag távozása. Fontos, ünnepélyes, megrendítő, ám nem föltétlenül tragikus élmény. Az ember bátran lehunyhatta szemét szerettei – gyermekei, unokái – körében. Nem áltatták, nem kábították alaptalan mesékkel – ehelyett imáikkal elkísérték a nagy útra, a döntő találkozásra.

Az egyház szándéka szerint immár vége a felszínes farsangi mulatozásnak. Beköszöntött a nagyböjt. Az elcsendesedés, a befelé fordulás, az önvizsgálat ideje. A mérlegelésé, a bűnbánaté. A bátor szembenézésé. Szembenézni múlttal, jövendővel – élettel, halállal. Az egyház ezért hint hamut homlokunkra. Nem keni el a dolgokat, nem bagatellizálja a felelősségünket. Figyelmeztet az élet mulandóságára: „Emlékezzél, ember, hogy porból lettél, és porrá leszel!” Az emberi test anyaga a földből vétetett; a táplálék-láncon keresztül is a föld anyagaiból épül fel… genetikai kódjaink segítségével.

Ha világtörténelmi távlatból nézzük: ez a „por” egy pillanatra értelmes, rendezett, szervezett egésszé áll össze, – aztán egyszer csak ismét visszaroskad a porba. Mégis: ez a por és hamu ember az, akit megszólít az Isten, akit szeretetében örökre kiválasztott! Por és hamu vagyunk: semmiség. Látszólag értelmetlen és hiábavaló, csipetnyi élet, amelyet azonban mégis eltölt a Végtelen, amely az örök élet reménységét hordozza. Ami pedig ebben a mulandóságban, ebben a szánalmas porhüvelyben egyedül értékes, értelmes és maradandó: a szeretet. Ez ad tartalmat szétporló életünknek, ez ad távlatot az örökkévalósághoz.

Részlet a szerző A katedrális küszöbén c könyvéből (2009)

Létrehozva 2026. január 21.