Az életszentséget – ezt ki kell jelentenünk -, nem lehet egy kalap alá venni a rendkívüli jelenségekkel, melyek előfordulnak a szentek életében: látomások, kinyilatkoztatások, benső párbeszéd Istennel. Ezek mellékes jelenségek, és nem ezek jelentik az életszentséget. Ugyanez érvényes a karizmákra is, hiszen a karizmák elsősorban az Egyház javára adatott ajándékok, s egyáltalán nem biztos, hogy hogy megszenteli azt, aki használja őket.

Nehéz észrevenni azt a kísértést, mely a figyelmünket a Szentlélek ajándékaira vonja, a Szentlélek helyett, a rendkívüli karizmákra, a mindennapiak helyett, inkább a periférikus jelenségekre, mint az alapvető realitásokra.

Nincs szándékunkban itt a megkülönböztetés általános érvényű szablyait megfogalmazni, azt, hogy hogyan lehet megkülönböztetni a konkolyt a jó magtól, a miszticizmust a misztikától. Ehhez nagyon részletesen kidolgozott állásfoglalásra lenne szükség, s csak azt kívánjuk, hogy az isteni Gondviselés szaporítsa azoknak a lelkivezetőknek a számát, akik ezeken a területeken minket vezethetnek. Hiszen az Alpesekben is szükségünk van jó hegyi vezetőkre, akik ismerik a szakadékokat és a sziklákat.

Mégis, jó emlékezetünkbe idézni, mit tanít az Egyház a magánkinyilatkoztatásokról.

Ez egyaránt érvényes a „prófétai beszédre, a látomásokra, és azokra a magán-áhítatokra, melyek a magánkinyilatkoztatásokból származnak.

Közismert tény, hogy miután a Szűzanya megjelent Bernadettnek, egy sor hamis jelenés-élmény lépett fel, s ez nagyon megnehezítette a püspökök dolgát. Van ilyen „járvány-jelenség” ez a történelemben elég gyakran előfordult, nem kell csodálkozni, de tudni kell róla.

A karizmatikus megújulás során felelevenednek a kegyelmi adományok, s mégis őrködni kell, nehogy túl könnyen természetfeletti jelenséget lássunk ott, ahol inkább pszichológiai vagy parapszichológiai jelenségről van szó. Nagyon fontos a tartózkodó magatartás. Minden ilyen jelenséget alaposan meg kell vizsgálni, és a megkülönböztetés adományával végső soron az Egyháznak kell élnie.

Az egyházi tanítóhivatal évszázados bölcsessége már régen megállapította azokat a szabályokat, amik ma is érvényesek arra nézve, hogyan kell állást foglalnunk a magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban, amit egyes kiválasztott lelkek kapnak. Az a tartózkodás,mely érződik ebből a szabályból, nem vonja kétségbe és nem csökkenti a magán-kinyilatoztatás valódiságát annak a számára, aki azt kapta, vagy kapni vélte, azonban értékeli annak jelentőségét az Egyház számára, és azzal kapcsolatban állást foglal.

XIV. Benedek (1740-1758) írta le a már klasszikussá vált elveket. Ez a pápa ragyogó kánonjogász volt, és így súlyt fektetett arra, hogy világosan megkülönböztesse, mire kötelezi a magánkinyilatkoztatás azt, aki kapja, és hogy az mennyiben kötelezi a többi keresztényt, hogy ezt, mint hitletéteményi igazságot fogadja le.

Csak az a kinyilatkoztatás, amit Jézus hozott, amit az apostolok hagytak ránk, ennek tárgya a keresztény hit alapja. A magánkinyilatkoztatások más jellegűek, nem érintik a hitletétemény egészét.

Jó ha felelevenítjük XIV. Benedek pápa szavait, egyrészt teológiai precízsége miatt, másrészt, ha széles körben ismerték volna ezt a megnyilatkozását, annak ökumenikus hatása is lehetett volna. Elszakadt testvéreink sokféle félelme enyhült volna.

1. A magánkinyilatkoztatások egyházi jóváhagyásáról szükséges tudnunk, hogy az nem más, mint alapos vizsgálat után, a hívők számára adott engedély. Az ilyen jóváhagyott magánkinyilatkoztatást nem kell és nem lehet, mint katolikus hitletéteményt tekinteni. megilleti őket az okosság szabályai szerinti elfogadás, és hit, amennyiben valami valószínűt és a hívő érzület számára hitelt érdemlőt képvisel.
2. Hisszük azokat a katolikus tanítás forrásainál ott álló kinyilatkoztatásokat, amelyek iránt való hitetlenség, azok nyakas tagadása, eretnekség, melyeknek hite – kötelesség. Ami azokat a kinyilatkoztatásokat illeti, melyet egyes szentek kaptak, akiknek tanítását az Egyház elismeri (a szenttéavatási eljárás során kivizsgálta) úgy hisszük, ezek valószínűek.
3. Ebből következik, hogy valaki megvonhatja hitét a magánkinyilatkoztatástól anélkül, hogy szakítana a katolikus hitletéteménnyel, föltéve, ha ezt megfelelő alázattal teszi, nem önkényesen vagy megvetésből.

Ezek az alapelvek ma is érvényesek, integrált részei a katolikus tanításnak.

Egyébként ez a magatartás jellemzi éppen a legnevezetesebb misztikusokat is. Avilai Teréz életében van egy alkalom, amikor világosan látszik az ő egyházias érzülete:

Páter Gratian kívánsága, hogy a Szent Szevillában kolostort alapítson. De Teréz megmondja, hogy ő Madridban kíván kolostort alapítani, s megindokolja. P. Gratian azt kívánja, kérdezze meg az Urat. Ő megteszi, a válasz: Madrid. Páter Gratian megmarad az álláspontjánál. Teréz kész engedelmeskedni. Ettől a készségtől megrendülve kérdezi meg két nap múlva P. Gratian: hogyan helyezhette Ön, az én véleményemet, a kinyilatkoztatás elé, melynek igazában biztos volt. S a válasz:

Egy kinyilatkoztatás valódiságában tévedhetek, de megmaradok az igazságban, ha engedelmeskedek előljárómnak.

Avilai Teréz szívesen nevezte magát az Egyház leányának, rajta keresztül sejthetjük meg a nagy misztikusok útját, akik bármibe kerül is nekik, Istenhez való hűségüket az Egyházban élik meg.

Gemeinschaft im Geist – Otto Müller Verlag Salzburg (77. oldal)

(Köszönet Ágnes testvérnek a fordítás közreadásáért)

Létrehozva 2019. október 10.