Az 1970-es évektől Nyugat-Európában egyre népszerűbbé váltak a természetgyógyászati módszerek. Ez volt az ún. “zöld hullám” időszaka, azonban ebben az időben Magyarországon az alternatív módszerek a tiltott, vagy legfeljebb tűrt kategóriába tartoztak. A rendszerváltás utáni néhány év az eufórikus káosz időszaka volt: gombamód szaporodtak a természetgyógyászati rendelők, alternatív gyógyászati készítmények, és bárki, aki kellő bátorságot érzett, elkezdhette világjobbító tevékenységét.

Változást az 1997-ben elfogadott, a természetgyógyászati módszerek gyakorlását szabályozó rendelet hozott, amely listázta az alkalmazható módszereket és azok gyakorlásának feltételeit. Úgy tűnt (legalábbis az idealisták számára), hogy a természetgyógyászat ezzel a helyére került: művelése, a természetgyógyászok képzése szabályozott és garantált. Mivel a természetgyógyászok nem diagnosztizálhatnak, csak terápiát javasolhatnak vagy alkalmazhatnak, úgy tűnhetett, az orvosi és természetgyógyászi kompetenciák jól szétválaszthatóak.

Már a jogszabály megalkotásának idején látni lehetett, hogy a szép elképzelések megvalósulása a gyakorlatban problémákkal terhelt. A természetgyógyászok egy része túlterjeszkedett a számára megszabott kereteken, egyesek nemcsak diagnosztizáltak, hanem az orvosi előírásokat is felülbírálták. Sokan olyan termékek terjesztésébe kezdtek, amelyek minősége, alkalmazásának célja enyhén szólva kétséges volt (ekkor jelentek meg az első rákgyógyító “csodaszerek”). De a legnagyobb baj, amely talán az összes többi gyökere volt, a természetgyógyászok képzésére alkalmas kiművelt emberfő hiánya. Szinte kivételek számított az olyan természetgyógyász, aki ismereteinek mélysége, gyakorlati tapasztalatai (!) alapján alkalmas volt a természetgyógyász-tanoncok okítására. A képzés sok helyütt a “vak vezet világtalant” metodika alapján történt. És a szomorú az, hogy 17 évvel a rendelet megszületése után sem sokkal jobb a helyzet.

A Ködpiszkáló blog írása elovlasható itt.

Létrehozva 2014. május 23.